Magával rántó

Nem tudjuk, hogy kell csinálni, pedig ez idővel csak rosszabb lesz, ha nem keressük meg a megoldást. Együtt élünk, még ha nem is egy helyen, s a depressziós hullámaim már rég nem csak engem készítenek ki, de téged is. Sőt, most úgy érzem, téged még jobban, mert te harcolni akarsz ellenük. Azt hiszed, tudsz segíteni, pedig ebben nem lehet. Minden telefonhívásod és találkozásunk számít, szinte kizárólag csak az, mert életben tart, a fejem így épp kinn van a szarból, de kirántani még te sem tudsz belőle. Ki szeretnél rántani, s én most próbálom veled megértetni, hogy ez nem lehet cél. Próbálom szelíden elmagyarázni, hogy csöndben ki kell várni, míg vége lesz, egyebet nem tudsz tenni, mert túl közel vagy, s egyebet én sem tehetek, mint várom a végét. Miközben okoskodom, kirajzolódik előttem is a kép: a hullámokban ketten vagyunk betegek – a depresszió mellett a dühkitöréseimről nem is beszélve. Csak egy percre halkulok el, és te már hallod a sírógörcs előszelét, és már érzed a kést a gyomrodban – amit most már tudok, mert mondod. Megdöbbent az érzékenységed és a szereteted, nem tudtam, hogy ennyire bízhatom benned, idáig nem szerettelek eléggé. Az együvéválásunk fájdalmas ilyenkor, de nem mehet másként. Most érzem, milyen fájdalmas. Türelmetlen vagy és bántod magad azzal, hogy nem megy, hogy tehetetlen vagy, illetve úgy érzed, nem hatsz rám jól. Erre én ijedek meg, hogy ha nem álcázok, elmenekülsz, mert nem bírod már azt, ami újra és újra jön, és nem bírod már a rettegést sem, hogy mikor teszek kárt magamban. A kör ördögi, ha nem lenne olyan erős és függő a szerelmünk, már rég nem beszélnénk.

Nem tudjuk, hogy kell csinálni, csak hogy muszáj lesz valahogy, mert külön nem szeretnénk. Én próbálom titkolni, de minden hangsúlyomat ismered már, sokszor az arckifejezést is látod minden szavammal, ha épp csak telefonon beszélünk. Nem mondom neked, ha ki akarom nyírni magam, nem mondom, azt meghagyom olyanoknak, akiknek ezt hallani nem fáj. De sehogy sem tudlak átvágni. Így marad a félelmed és a kétségbeesett kérdés, mit és hogy kell ilyenkor tennünk.

Hogy erre volna való a pszichoedukáció? Ahol elmondják a beteg hozzátartózóinak, hogyan kell viselkedni, hogyan kell túlélni mellette? Igen, talán erre, talán az ilyen szituációk jó megélésére. Egyelőre megegyezünk abban, hogy ha érzem, hogy rosszabbodik, megállítom a folyamot azzal, hogy befejezem a beszélgetést, vagy megkérlek, most ne gyere. A szeretetünket tanuljuk most, a fuldokló magával rántja a rutintalan segítőt: a segíteni akarásodat miattad nem fogadhatom el. Mint ahogy Peti, te is visszamentél Zsoltért a hegyre, hát erről van itt is szó.

Nem tudjuk, hogy kell csinálni, felteszem hát a „mindenttudó” guglinek a kérdést, mi lehet a megoldás. (Röhej.) Ritkán olvasok fórumokat, evidens, hogy miért, de most ráakadok egy-két megdöbbentő megnyilvánulásra. Vagy inkább: érthető, természetes reakcióra.. Mind így kezdődik: nekem ráment x évem egy bipolárisra, vagy: én éltem egy ideig depresszióssal, ne tedd. Mindnek az a végkicsengése, hogy el kell ezektől az emberektől menekülni.

Most nem a sértettség miatt írok, inkább a félelem szól belőlem, és a tanácstalanság, hogy kell úgy csinálni, hogy a társ ne ezt érezze közben, hogy ne azt érezze előbb vagy utóbb, hogy az együtt töltött idővel elvesztette az életét. Úgy látom, hogy a közeli nem segíthet, a próbálkozásait el sem szabad hát fogadni, mert abba mindkét fél belepusztul.

Csak a pszik maradnak, csak menjünk el hozzájuk, csak jussunk sorra, csak győzzék a munkát. Viszolygok az egésztől már rég, csak a gyógyszert iratom fel, a többit feladtam évekkel ezelőtt: nincs rá pénzem, s mivel anélkül nem megy, ezért nincs hitem sem benne. Most viszont megértem végre, hogy így már ketten vagyunk betegek, ha nem zárok be eléggé, hogy megvédjelek, ha nem értem meg, hogy így csak a fuldoklásomban leszel társam.

Betegnek lenni talán magánzó tevékenység, ahogy túlélni is. Ha kell segítség, segítsenek a távoliak!

Az illusztráció forrása: http://m.cdn.blog.hu/ku/kulturpart/image/2012-07-17/7909128/drown4.jpg

Angyallal

Minden alkalommal elmondtad, hogy meg fogsz halni. És tudtam, hogy ezt a legpontosabban és a legtisztábban te láthatod csak. Aztán tényleg eljött, s te elmentél vele, és én még mindig nem tudom ezt az egészet hova tenni. Pedig egészen elfogytál már, elfogyott a memóriád, és a végén már kedved sem igen volt. Nem sírtál már, tisztán, határozottan megfogalmaztad, hogy vigyünk téged haza, oda, ahol születtél, mert ott akarsz meghalni, ahol a világra jöttél. A végére már minden sokkal elemibbé vált, a kommunikációnk mentes volt minden sallangtól és kötelességtől, eltűnt a manír, minden álarc, minden sérelem, előítélet, rossz vagy jó emlék, minden eltűnt, és kizárólag maradt az, amit a jelenben, ott és akkor éreztél. Édesanyádról neveztek el engem, és most, majd’ 32 év után találtunk mi egymásra. Talán nálad is most ért össze a két végpont, bennem egészen idáig fel sem merült a kézenfekvő megoldás. Pedig az unokád voltam én is, és látszólag nem tagadta ezt senki, te sem tagadtad soha, csak épp sokáig nem volt ennek semmiféle mögöttes tartalma. Mikor a halotti torhoz keresgéltem rólad képeket, „olyat, amin még nem beteg”, akkor láttam a két nő közti különbséget. Nekem betegségedben lettél nagymamám, és te is akkor láttad meg bennem először a 80 éve meghalt nővéred – és szerintem kicsit magad is. Fordítva egyre bizonyosabb.

És most egy pillanatra azon veszem észre magam, hogy azt hiszem, levelet írok neked, és csatolok hozzá majd egy képet, amit én festettem, s amire talán csak jó szívvel lehet nézni. Festettem neked is, emlékszel? Madarat, és angyalkát. A százszorszínes papagáj kitárt szárnyakkal repül felfelé, tőlem szokatlan pasztell színnel a háttérben, nem éget, nem bánt, csak úgy békésen, fel nem zaklatón. Azt szerettem volna, hogy vidulj fel tőle, mert akkoriban jött ez a dilim, hogy a színek gyógyítanak. Engem addigra gyógyítottak meg, hát ezért. Nálad pedig pont akkor kezdődött. Hirtelen történt, elindult és valami végérvényesen megváltozott. Azt hittem, időskori depresszió, és egyébként az is volt, bno kód ide vagy oda – csak az okát nem láttuk még. Folyton sírtál, könyörtelenül rádszakadt az egész életed, és az elmesélésedből úgy tűnt, talán az első 15 évben el is dőlt minden. Emlékszel? Akkor hallgattalak sokat, mármint magunkhoz képest, s így mostanra eljutottunk odáig, hogy hiányzol. Képzeld, Nagymami, hogy hiányzol. A betegséged kezdetéig nem nagyon jelentettünk mi egymásnak semmit. Csak egy rokoni szál volt, nagyon kevés érzelmi töltettel. És hogy aztán így alakult, látom, milyen jó, hogy a végére lettünk máshogy. Mert a végére más voltál. Nem volt benned gőg vagy rosszindulat, mert a saját fájdalmad empatikussá és figyelmessé tett. Talán egyszer láttalak valami ilyesminek korábban. 11 éves voltam, megérkeztünk a házba, benn találtalak a konyhában, odaszaladtál és azt mondtad, a fiad, Jancsi nincs többé. Azt hiszem ezt a kétségbeesett, elhagyott nőt ismertem meg később, végérvényesen. Ezzel a nővel tudtam beszélgetni, szörnyű, de csak vele ment. Az angyalkát azért festettem, mert ha már el is felejtettél mindent, rá-ránézve a képre, újra és újra jöhetett a meleg színekbe burkolt őrzőangyal képe, azé, aki mindig emlékeztet, hogy vigyáz rád. Rajzoltam neked valaki olyat, aki vigyáz rád.

 

Közel

Nagyon jó volt újra ott lenni. Sokat gondolok arra, milyen jó volna megint kinn, majd ha vége a háborúnak, majd ha béke lesz. Sokat gondolok rá, de álmomban most végre újra ott is voltam, hosszú idő után megint. A vár épen állt. Talán álmomban is csak gondolat volt, egy bizonyosság, mert kívülről nem láttam, csak tudtam, hogy ott vagyok, hogy benn vagyok. Elvittem a szeretteimet is, hogy lássák végre, amiről annyit meséltem. Benn voltunk, valójában egy 20. századi épületrészre emlékszem, semmi nem roncsolódott. Még csak fel sem törték, ahogy valójában, még csak eszközöket sem vittek el a lázadók. Kinyitottam egy szekrényt, és sorban álltak az otthagyott ruháim. Több kabát és szoknya, szép színekben, érintetlenül, sértetlenül, és még csak ráülepedett por sem jelezte, hogy közben eltelt hét év. És én még csak nem is vettem észre, hogy hiányoznak nekem. Elfelejtettem, hogy voltak. Fekete csipkés szoknya került elő és zöld kabát, a régi én, a régi színekkel, szabással, textillel. Nem pusztult el, minden megmaradt.

És emlékszel még? A múltkor üzemzavar volt, leálltak a villamosok a körúton. Tavaszi lenge szél, épp sötétedett, a Wesselényitől a Boráros térig sétáltam hát. Újra tavasz volt, hisz ezek ugyanazok az épületek, ugyanazok a feliratok, ugyanazok a színek és színtelenek. És talán nem is most van, vagy igen, s akkor viszont meg sem történt az utóbbi sok év. Olyan könnyed újra minden, én is könnyed vagyok megint. Ez nem ez a súlyos évtized, ez a háború előtt, a menekültválság előtt, a megbomolt kormányunk előtt, a ceu bezárása előtt, a kerítés előtt, a tömegekbe hajtás előtt történik. Legalább egy percre. Egészen jó emlékezni, egészen jó megélni, egészen jó megálmodni.

Persze álmomban nem bíztam így sokáig. El akartam hozni az emlékeket, meg akartam menteni. Összeszedni mindent, sietve-kétségbeesetten összehajtogatni és elpakolni az ottfelejtett ruhákat, az ottfelejtett énemet, és talán még az emlékező várat is, gyorsan, gyorsan, mielőtt folytatódik a valóság.

 

Az illusztráció forrása: http://www.thisiscolossal.com/wp-content/uploads/2015/12/Flint_07.jpg

Szelidített hullámok

Tavasszal lesz négy éve, hogy – több hónapnyi megfigyelés után – mániás depressziósként diagnosztizáltak.

Azóta sok gyógyszert szedtem. A hangulati hullámok, amelyeket a napfény és a hőmérséklet befolyásol olyan erősen (tényleg!), nagyobbrészt letompultak, mert most háromféle gyógyszert szedek. Korábban kifejezetten „fényérzékeny” voltam, a Nap hiánya hirtelen depressziót okozott olykor, csakúgy fogta magát, délután 4-kor megjelent és ott is maradt egy időre. A hirtelen felpörgés szintén így érkezett, és volt, hogy egy nap alatt megéltem mindkettőt, nem tudtam viszont befolyásolni egyik állapotot sem.

Most is szeretem a napfényt, de mértékkel, olykor már sok, mintha a túl sok cukortól émelyegnél, úgy tud zavarni, és mint a hirtelen leégés után, mikor jól esik rá a borogatás, úgy lélegzem fel, ha kis időre beborul.. Én, aki anno fényterápiás lámpával éltem túl a telet, most már sokkal kevésbé befolyásol a napfény hiánya. Érdekes egyébként az is, szakember valószínűleg könnyen meg is válaszolná, miért, de ellentétben azzal, ahogy készítmények szedése előtt a kabát alatt egy szál felsőben rohangáltak télvíz idején, mostanra kifejezetten (vagyis valószínűleg normális mértékben) fázós lettem. Ebből az egészből, amire így summázva kis nosztalgiával gondolok, azt érzem meg valamelyest ma is, hogy ha hirtelen szökken fel a hőmérséklet, és azokon a reggeleken fél órás ugrálással kell levezetnem az első energiahullámot, ha kinn süt a nap. De ez most tényleg csak halovány utánzata annak, ami kezdetben volt – mielőtt megtaláltuk volna a megfelelő gyógyszerek kombinációját és dózisát. Az elején ezt egyszerűen ki kellett kísérletezni, s mivel ez csak a javamra vált (még akkor is, ha nehéz, de tudom, hogy ha ez nincs, még nehezebb…), emiatt kár volna hőzöngeni. A jelenlegi gyógyszerelésem előzménye öt-hat másik gyógyszer volt, és a finomhangoláson múlik viszont a legtöbb. Ezek csak hangulati hullámok, és ez „csak” egy hangulatzavar, nem érzelmileg beteg a bipoláris beteg. A hangulatváltozás viszont sokszor mindent visz, feltépi azt, aminek már a hege is alig látszott, szétszakítja, ami eddig egyben volt, alattomosan bebújik oda, aminek létezéséről sem tudtál, mélyre fúr, aztán a plafonig fröccsen. És hát itt nem a közben kialakuló konstans hányinger a legnagyobb baj, mert az kellemetlen, sőt, rohadt kellemetlen tud lenni, és élni így nehéz, de az is, hogy ez bármikor életveszélyessé válhat/tehet, amiről a környezet tudna mesélni – állítólag nehéz a bipolárissal élni.

A jó gyógyszerelést általában a betegségbelátás hiánya követi, vágyódás a kilengésre, rettegés az unalomtól és az unalmasságtól, tudni akarása annak, hogy most csak másokról beszélek-e ilyenkor, vagy tényleg saját magamról is. A jó gyógyszerelést követi az elégedetlenség, és az újabb és újabb felismerés – hogy ennek tényleg sosem lesz vége. Tudjuk, persze, mondták az elején, hogy nem gyógyítható, na de… valahol leghátul, titkon, mégis hajlamos az ember azt hinni, hogy idővel kipörgött már, aminek ki kellett, leforgácsolódott, ami tudott, nagyjából sínre álltunk, és innentől csak követni kell a pályát, az életben legalább erre nem lesz több gond. A fenéket.

A jó gyógyszerelés majdnem mindent megold, néha mintha még a lélek bipolaritását is csitítgatná (dopamin…), de a hatáshoz mindig jár a mellékhatás. Egyre jobb és jobb gyógyszerek állnak rendelkezésre, persze a saját tapasztalataimról tudok mesélni. A májfunkciót 3-4 havonta kontrolláltatni kell, mert egyes gyógyszerek együttes használata befolyásolhatja azt. Valamennyit hízol, hát persze, ez már nem a lítium generációja, de azt nem jelenti, hogy tökéletesen elkerülhető. Befolyásolja a fogamzásgátló tabletták hatását, emiatt azt nem szedhetjük. Van, amelyik egyszeri kihagyása olyan erős rosszulléttel járó elvonást okoz, hogy az ember utána egy életre megfogadja: még a sarki boltba sem indul el lamotrigin nélkül többé. És még sorolható tovább, az én gyógyszereim (hangulatstabilizálók, antipszichotikumok) így viselkednek. A kikerülhetetlen, amibe még mindig nem nyugodtam bele, az egy olyan mellékhatás, ami valójában a terápia fontos hatása is egyben: ezek a gyógyszerek nagyon altatnak. Régen volt úgy, hogy 48 órán át ébren tudtam maradni és dolgozni, és azt követően felkeltem 5-6 óra alvással. Az utóbbi hónapokban álltam rá arra, hogy este 10-kor lefeküdjek, így van esély reggel 7-8 között ébrednem. Mert így vagy úgy, de a 10 óránál kevesebb alvás (pl. 8 óra!) kiüt, és ez olyan érzés, mint gyógyszer nélkül 2-3 óra lett volna összesen a pihenési idő, s emiatt csak 5 kávé és 2 energiaital segíthet át a napközben holtpontokon. Napi (mindennapi!) 9-10 óra alvásról van tehát szó, ami nem csak, hogy rengeteg idő az életből, de a szociális létben is korlátoz, ha épp meg nem szünteti azt... Ahhoz, hogy este 10-kor aludjak, be kell vennem este 8-fél 9 között a gyógyszert, ami erősen szedatív hatású. Egész egyszerűen este 8 után programot ne szervezz, ez hát a direktíva, ami azzal jár, hogy egy óvodás kisgyerek is tovább bírja este, mint ahogy én arra képes volnék. Persze tehet olykor kivételt az ember, fennmaradhat 11-ig is akár, de annak általában megvan a böjtje. Ebben nincs túlzás, ez sajnos így néz ki. Cserébe kiegyensúlyozott vagyok, pontosabban: csak így vagyok kiegyensúlyozott.

Na de ezzel az elképesztő alvásigénnyel nem csak az a gond, hogy sok időt vesz el, de a betegség miatt egy nagyon érdekes és szomorú jelenség is kezd kirajzolódni előttem az évek során. Amellett, hogy 10-kor fellövik a pizsit, még piálni sem piálhatsz. Persze már nem is volna kivel, hisz a többiek ilyenkor kezdik, és általában nélküled. Engem talán ez a betegség mentett meg az alkoholproblémáktól – ugyanis imádtam inni, és szívem szerint ma is csinálnám, de egyrészt látom, milyen az, ha valaki folytatja ott, ahol nekem abba kellett hagynom, és az pár év után nem feltétlenül nyújt vonzó látványt. Másrészt ilyen opció tényleg nincs. A gyógyszerekkel együtt jobbára csak patológiás részegségben lehet részed, ami nem hasonlít az igazi alkoholittassághoz, tehát még feltétlenül (hangúlyozom, ez is gyógyszerfüggő) be sem tudsz rúgni rendesen (vagy sehogy). És egész egyszerűen nem szabad. Utoljára egy éve ittam – több év után, két estéről és összesen 6-7 felesről volt szó – aztán a krízisintervencióról vittek át a pszichiátriára. Kísérleteztem a témával, és mivel lassan tanulok és nagyon szeretek inni (jelen időben, mégha nem is csinálom már), újra és újra előjön a téma: túlzás nélkül, ezekkel a gyógyszerekkel, ezzel a betegséggel, és pl. egy ilyen pszichés érzékenységgel, mint ami nekem van az alkohol kapcsán, 1 dl sör is visszaüt több nap után. Nagyon könnyen kibillent, sírógörcsöket, dührohamokat okoz, hétfőn este megiszom néhány korttyal, szerda-csütörtök környékén lehet számítani a következményre – amiről a szerelem tudna leginkább mesélni.

Oké. Szóval időben lefekszünk, nem piálunk, nem vagyunk másnaposak, soha többé, cirkadián rendszer a helyén – ezek egyébként tényleg, mind kétségtelenül pozitív hozamányai a dolognak. Igaz, jó volna napi 7 órát aludni 10 óra helyett, és ezt még nem adtam fel. De visszatérve: eltűnt a társaság. Jóban vagyok sokakkal, hisz még így is hangos vagyok, szórakoztató, gondolnám én, hogy akár jó társaság is, de a társasági élet az egyszerűen nincs alkohol nélkül. Dialógusok vannak, hosszan, mélyen vagy épp felületesen, néha személyesen, többnyire viszont telefonon vagy chaten. Ennyi maradt. Mindenki inni akar, aki találkozni akar, ez viszont már nem a bipoláris depresszió hátránya, hanem annál szélesebb körben általános jelenség.

Ebben az egészben semmi olyan nincs már, mint a kezelés legelején volt, csak bírja az ember tartani a képtelenül lassú és szabályos tempót a körülményekkel és a lehetőségekkel – az élettel ez olykor nem könnyen egyeztethető össze. Ami meg a hárdkórságot illeti: az megvan bőven, csak tisztán áttevődött a lélekre.

Az illusztráció forrása:

https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/736x/e3/4d/5d/e34d5dfbde2c2dd36c979b903965a6a6.jpg

Elmaradt

Elmaradt a temetés. Pedig kijárt volna, ha már vége. A valóságaink ketté váltak, és ez az egész olyan értelmetlen. Meg vagy őrülve, és én nem tudom már, ki vagyok, ami majdnem olyan ijesztő, mint rájönni arra, hogy azt sem tudom, te ki vagy. Mindenesetre a találkozónk után nem marad belőlem semmi, állok a téren, szürkületben, napszemüvegben és kabátban, és egyre csak azt érzem, hogy semmi vagyok, nem vagyok, és főként nem vagyok nő, ez mostantól bizonyosság. Csak egy kabát vagyok, és esetleg egy szemüveg. Minden kicsúszott alólam, esetleg a vállfa lehetek én, ami a kabátot tartja; és kabátnak mutatkozom. Most fel kell ismernem vállfa-létemet, kreálnom kell hozzá egy identitást, hisz ennek a kabátnak legalább látszólag működnie kell. Be kell járnia a munkahelyére, végig kell sétálnia az utcán, mint akinek lábai is vannak, tenni-vennie kell, mint aki tud gondolkozni, és mosolyognia, hogy látszódjon az, hogy nem történt semmi. Heteken keresztül tetőtől talpig feketében járok. Segít.

Akkor elgyászoltalak és most újra élünk.

Az illusztráció forrása: http://aztadom.co/wp-content/uploads/2015/01/1185.jpg

Démonok, múzsák s szirének

Szóval adott ez a rohadt helyzet, ami még sokáig adott lesz, mert nem vetjük el. A leltár hatunkból áll, hármunkon kívül még ott van a három kisfiú. Több leltár is van.

Én, a Démon és a szerelmem, annak a felesége, és a három gyermekük.

Én, az Otthon és a férjem, a három gyermekem, és még egy nő, akiről van tudomásom, de könnyebb a látszat, hogy nem létezik, hátha úgy visszasimul a múltba magától.

Én, a Szakadás, a feleségem és a szerelmem, olykor: én, a szerelmem és a feleségem, néha: én, és az egyik meg a másik, és már csak a három gyerek a biztos.

Én, az Oknak hitt, a két bátyám, apa, anya, és még valaki, aki már fogantatásomnál ott volt.

Én, Oedipus, az öcséim, anya nagybetűkkel, apa annál kisebbel, meg időközben jött még valaki, aki igazából már azelőtt ott volt, hogy anyáék ismerték volna egymást.

És én, a Szeretet, a bátyámmal, az öcsémmel, anyával, de ugyanúgy apával is, meg van valami hatodik.

5, 3,5 és 2 évesek. Mi együtt 3 évesek, de az már sokadjára, mert 16 éve újra és újra felszakítjuk a látszatot. Tehát én vagyok az első én, amiről még inkognitóban sem könnyű írnom. Én vagyok a hatodik, ha onnan nézzük, én vagyok a vissza-visszatérő, de soha meg nem érkező.

Szóval adott ez a rohadt helyzet. Belelógunk egymás életébe, és nincs menekvés. És ez csapatmunka kell legyen, mert elmúlni nem fog, élni viszont szeretnénk.

Szóval adott ez a rohadt helyzet, akkor is adott, ha nem nézünk oda, akkor is adott, ha ki akarunk szakadni belőle, ha épp utálatosak vagyunk, rosszak, egymástól viszolygók, magunkat megtagadók, szeretetlenek, múzsák helyett épp csak szirének, akkor is. Benne állunk, és egymáshoz kell szólnunk, amint mindannyian összeszedtük hozzá az erőt.

Tehát adott… és itt most negyedjére futok neki, magamban ezredjére… A döntés tárgya nem az, hogy menni, vagy maradni, hanem hogy élhetően hogyan csinálni, mert ez elől nincs menekvés. Senki nem így képzeli, senki nem így képzelte, 16 éve sem, 10 éve sem, és örültem, mikor megnősült, és örültem, hogy végre ez nekem már nem fáj. És örültem, hogy szabad vagyok. Most viszont együtt égünk a tűzben, most már hatan és ideje őszintén bemutatkozni. Szia, én vagyok a Démon, és nem akarok démonod lenni többé. És szia, én pedig az Otthon, és mindig az otthon leszek. Egyikünket sem lehet kikerülni, és egyikünk sem távozik már. Nem a többnejűségre gondolok. És nem erőltetem a naivitást, hogy nem az életért harcolunk mindannyian.

Szóval adott ez a helyzet, nyugodtan hívjuk életnek, mert lehet, hogy undort kelt ez a szöveg, természetszerűen, de ez még akkor is létezik, ha nem írjuk le. Adott vagyok én, aki nem hisz a címkékben, mégsem képes a konzervatív szemléletet levetkőzni, és ezért még mindig nem önazonos. Aki démonizálja saját magát, nyugi, legalább ennyi, te büdöskurva, gondolja már a fejemben a háborgó, kedves olvasó, jogosan, ez az, legalább egy kicsivel legyen könnyebb, köszi, igen, értem, igazad van, feladom, persze, olvasóm, tudom hogy te én vagyok valójában, de igenis van de: adott ez a helyzet, sőt: ez a helyzet adott, amin sokat lehet és fogunk formálni, mert mindig is (legalább) hatan leszünk benne.

Mert mi van akkor, ha ő, akit pont így és ilyennek szeretek, ilyen felelősségteljesnek (mert az, ezért van dilemma), makacsnak (hát persze), és egyetlennek, mi van akkor, ha végül elvett mást, végül lett más gyermekének apja és… és vagy de, vagy tök mindegy: végül, és legvégül is: visszatért. Mi van akkor. Nem attól lett volna ő ő, mert mindezeket velem csinálja, és hogy úgy alakult, nem pedig így, az a szerelmünkön semmit nem volt képes változtatni, nem egy helyzet hozta, és úgy tűnik, egyetlen helyzet sem viszi. Nem vagyunk mi ettől s így boldogok, mindezt nem egy felelőtlen, első lendülettel érkező lángolás mondatja. És nem az őrült, valótlan szubjekció mondatja. Több szakadás van bennünk, mint amennyit elsőre gondoltunk, hogy el lehet viselni; és több szakadásvonal van köztünk is. De a hidak irracionálisan tartanak.

Az illusztráció forrása: http://thephoenix.com/secure/uploadedImages/The_Phoenix/Arts/Dance/070209_inside_dance.jpg

Belénksűrűsödő

Kiszakad belőled, s hirtelen belém sűrűsödik minden, amit végre hagynak neked, hogy elmesélj. Persze csak azért, mert most ketten ülünk a konyhaasztalnál. Nincs itt senki más. Nincs itt senki olyan, akinek a fülét és lelkét bántaná az a sok kíméletlen valóság, ami miatt rendre helyreigazítanak, jajj Anyuka, hagyja már ezt abba. Egy kis időre tisztán, világosan látok, legalábbis hirtelen nagyon is valóságosnak tetszik a belémsűrűsödésed, így, és az is, hogy tulajdonképpen most egy kicsit beléd sűrűsödtem én is. Pedig soha nem beszélgettünk, és én most sem mondok semmit arról, hogy velem mi van, hisz nem is ismerjük egymást valójában. Sosem érdekeltelek, és nem tudtam korábban, hogy ez engem bánt, mert ebbe születtem. Azt gondoltam, azért vagyok jó alany arra, hogy én segítsek neked, mert engem érint meg a legkevésbé, hogy ez most veled történik. 84 éves korodra Alzheimeres lettél, s olyan antipszichotikumot kapsz, amit a kisunokád már 25 évesen szedett. Szóval én a helyén kezeltem ezt: adja meg mindenkinek a jóisten azt a kegyelmi állapotot, hogy 83 évig gyakorlatilag semmi baja.

Hát persze. Aztán most itt ülsz és elmeséled, és úgy a legnehezebb, hogy a végén azt érzed, meg kell nekem köszönnöd, hogy megengedtem, hogy végigmond, és hogy sírj addig, amíg csak ki nem jön minden, ami, ha csak rajta múlott volna, már rég megmutatta volna magát. Hogy én „megengedtem”, mert ahogy te mondod újabban – most már te vagy a gyerek. Talán nem is fontosak a részletek. Ömlik, sűrűn, nem is értem, hogy fért el ennyi benned, már lassan csak csont vagy és bőr. Sírsz az apád miatt, aki rossz apád volt neked és mindig megvert, sírsz a fiad miatt, akit már 21 éve siratsz. És sírsz, hogy 60 év ide, vagy oda, és tudod, hogy ilyet te nem mondhatsz, de te ezt akkor sem bírod már tovább, hogy folyton diktál, folyton megmondja, hogy a helyes és szerinte te soha nem csináltad úgy: sírsz a férjed miatt, az én sacrosanctus nagyapám miatt, aki miatt – ezt nem tudom, látod-e tisztán –, a saját gyerekeid téged magadat mindigis másodlagosként tartottak számon. Aki miatt én azt a szakmát választottam, amit, s aki miatt mindenki büszkén viseli a család nevét.. Most megkérsz, hogy mondjam meg mindenkinek, mondjam meg, mert most már meg kell tudniuk mindent, amit utóbb mondtál, még akkor is, ha emiatt nagyon fognak sírni érted. És megkérsz arra, hogy menjek már férjhez, azúristenit, de ha úgy látom, rossz a férjem, azonnal váljak el, két hét után is el lehet válni, de leginkább ne ugorjak bele rossz házasságba. Megkérsz, hogy ha olyan volna a férjem, mint amilyet te kaptál egész életedre, azonnal hagyjam el.

Nem vagyok objektív segítőd többé, nagyon szubjektívek lettünk most mindketten. És persze nem mondtam el senkinek, és most is szégyellem ezt leírni, de le akarom, mert nem hazudsz, mégha te is szégyenkeztél, hogy kimondtad, amit most, vagy néha, vagy talán egész életedben éreztél, pontosan.

Babavárás bipolárisan

Azóta, nem is tudom pontosan leírni, hogy élek, pedig lassan már egy hét eltelt. Egy hét, de olyan távol van, mintha egy egész életnyire lennénk attól, ami történt. Ez megint csak egy epizód, ami most talán hosszú időre emlék lesz. Rossz emlék, úgyhogy ki vele. Aztán jössz megint, csak nekem kéne megszoknom már, hogy végül sosem maradsz.

El akartalak kerülni. Eddigi életünkben először fordult elő, hogy úgy döntöttem, nem megyek el a találkára, és mivel napok óta fel sem hívtál, én nem is szóltam erről. Pontosan éreztük mindketten, hogy ennek a nemakarásnak nyögés lesz a vége, mert okosabb vagy és kényelmesebb annál, hogy ezt így akard tovább. Én pedig nem szándékoztam megjelenni a saját akasztásomon, legalább ebben az egyben én döntsek – gondoltam. Húsz perccel a randevú előtt, és fél órára a légyott helyszínétől, úgy, ahogy én sem csináltam még ilyet, úgy te sem voltál még így, hogy kéretlenül megjelentél volna nálam. Aztán ha már mégis idejöttél, én feltettem a kérdést, hogy mi ez a rohadásszag, és te kinyökögted a választ. Aztán sírtunk, én attól, hogy miért hazudsz folyton és miért hazudtál mindig, és te is sírtál, tulajdonképpen, azt nem tudom, miért. Aztán visszakoztál volna, de talán csak félelemből, nem bírja ezt már senki sem nézni. És én is visszakoztam volna, ha úgy látom, mint a múltkori végünknél láttam, hogy még mindig így halunk bele kevésbé. De most más. Ha ettől te elkezdesz köhögni, kapkodni a szíved után (most már kapkodhatsz, tessék, visszaadtam), szédülni és sírni, jobbnak látom ezt nem nézni tovább, és már tudom, hogy ha kilépsz ezen az ajtón, jobb lesz neked, s nekem szintúgy.

A helyzet cinizmusa persze most sem maradt el. Taxit fogok, mert máshogy már nem érek oda az időpontomra a Genetikakutató Intézetben (hívjuk most így). Húsz perccel az után, hogy együtt sírtunk a még mindig nagyon folyamatos jelenen, most ott ülök a genetikai tanácsadás előtt, hogy megírja a kartonomat az asszisztensnő. Bár egyeztettem az időpontkérésnél, hogy a kérdéseimmel egyedülállóként is jöhetek (egy családapára azért mégsem hivatkozik az ember…), a néni mégis kikérdezi partnerem adatait. Megadom magam a helyzetnek, és bemondom az adatait, a gyerekek korát és nemét is (itt már kerülget a hányinger, olyan méltatlan ez az egész), még akkor is, ha természetesen tökéletesen irreleváns. Én viszont most örülök, hogy az előbb bekapott Tegretol legalább egyben tart annyira, hogy artikulálni tudjak, ha már édes kisbabák itt, szerelmes párok amott ücsörögnek a váróteremben, miközben az én egyetlenem imént sétált ki az életemből és lép ki belőlem is, azt hiszem, megint.

32 éves lévén, jelenlegi magánéletem ide vagy oda, vagy éppen azért, most úgy döntöttem, hátamon ezzel a betegséggel, megpróbálom feltérképezni a lehetőségeimet családtervezés terén. Tessék, itt egy példa, mikor nem „csakúgy” az Élet hozza, és nem kizárólag az isteni kiválasztásra hagyatkozik az ember – legalábbis meri hinni. (Dehogynem, tudom, tudom...) Gondoltam, ha megtervezünk egy hetet, egy konferenciát, egy nyaralást, egy utazást, egy bevásárlás minél hatékonyabb menetét – akkor talán nem árt tisztán látni azt sem, miből élünk e téren, s kell-e félni egyáltalán bármitől.

Természetesen engem két dolog izgatott, és itt végre a blog története során hosszú idő után újra, remélem szolgálhatok némi tájékoztató jelleggel is. Szóval két fontos kérdéssel mentem oda. Az egyik kérdés az volt, hogy mit kezdjen a bipoláris nő a gyógyszereléssel, ha gyermeket szeretne vállalni. Hogyan képzelhető el elméletben, de főleg, hogy valósítható meg ténylegesen egy teherbeesés, a baba kihordása, és lehetőség szerint a szoptatás, majd egy gyerek nevelése, felnevelése, ilyen betegséggel, s ebből adódóan ilyen kemény gyógyszerek folyamatos adagolásával. Nyilvánvalóan az utolsó kérdés nagyon messzire visz, és talán 60 év múlva el tudom mesélni – de érdemesebb volna megkérdezni az ebben tapasztaltakat a kérdésről. (Egyébiránt örülnék az alkalomnak, mert sokszor találkozni azzal – szépirodalomban, filmekben – hogy mennyire szenved a bipoláris anyától a gyerek, a család, a környezet, mintha lehetetlen küldetés volna ennek az ellentéte… Csak így lehet?!) A másik kérdésem az öröklés kérdése volt, persze hamar kiderült, hogy még a genetikus sem tud jósolni. Leírom hát, mit tudtam meg e témakörben, természetesen nem szakemberként, mert nem ez a szakmám.

Én jelenleg háromféle gyógyszert szedek, Tegretolt, Lamolepet és Kventiaxot. Tehát kétféle hangulatstabilizálót, ami óv attól, hogy akár tolerálhatatlanul depressziós, akár elviselhetetlenül mániás legyek. A harmadik gyógyszerem egy antipszichotikum, ami kicsit feldob, dopamint ad, ha már ölelés nincs, és megakadályozza, hogy elveszítsem a realitást. Sokszor szeretnék nélkülük élni, de eddig minden próbálkozásom kudarcba fulladt, és azt az orvos is leszögezi rögtön, hogy a gyermekvállalásnál alapvetően nem járható út, hogy a gyógyszereket elhagyjuk. Mint kiderül, több ezer gyógyszerből összesen 10-15 van, amely szedésénél nem ajánlják a teherbeesést – köztük van a lítium is, amit nekem volt szerencsém elkerülni – manapság ezt már sok, a májat kevésbé terhelő, kevesebb mellékhatással járó készítmény váltja ki – többek közt épp az említett lamotrigin (Lamolep), amit én is évek óta szedek. A gyógyszereket a magzatkárosító hatásukat tekintve, pontosabban a potenciális kockázatnövekedés foka alapján négy csoportba osztják. Az én gyógyszereim – mint egyébként is általános, pszichotikusoknak, de részben epilepsziásoknak, vagy pl. alkoholproblémásoknak is adható készítmények – az egyértelműen biztonságosnak nem mondható kategóriába (C kategória), illetve a kimutathatóan a magzatra potenciálisan káros D kategóriába tartoznak. Az utóbbi kategória azt jelenti, hogy egy átlag, D kategóriás gyógyszert nem szedő nő esélyeivel szemben a velőcső záródási rendellenesség kialakulása egy ilyen gyógyszert szedő anya magzatánál 10-20-szoros, azaz minden 200-300-ik magzatnál realizálódhat. A C kategóriás gyógyszereknél sejthető, de nem bizonyítható vagy számszerűsíthető a kockázatnövekedés. Egyébként nagyon keveset tudhat erről az orvostudomány, hisz emberkísérletet nem végeznek, tehát pl. gyógyszeresen kezelt mániás depressziós nők teherbeesésénél előforduló kockázatok kapcsán inkább csak tapasztalati úton tudnak nyilatkozni.

És akkor most mi a teendő… Ezek a kis rizikófaktorok többféle gyógyszer szedésének esetén összeadódnak, úgyhogy azt a tanácsot kaptam, hogy gyógyszerelhagyásról természetesen szó sem lehet, de törekedni kell (állítólag amúgy is, ha lehetséges…) a monoterápiára, magyarul egyféle gyógyszert kellene szedni, s lehetőség szerint semmiképp nem D kategóriásat. És így nincs akadálya annak, hogy teherbe ess. Nem kell félni.

Nagyon fontos, ezek a gyógyszerek egyébként is folsavelvonó hatásúak, ezért nálunk a folsav pótlására nagyobb hangsúlyt kell fektetni, a tervezett fogantatás előtt három hónappal el kell kezdeni, s az első trimeszterben nagyobb dózisban (3-6 Mg/nap) fontos folytatni.

Kérdeztem a szoptatásról is. Egy genetikussal beszéltem, nem szoptatási tanácsadóval, de azt mondta, mivel ezek mind ürülnek a tejben, a szoptatást nem javasolja. Természetesen az orvos az elvben is a legkisebb lehetséges rizikófaktornál sem javasolhat szoptatást (amit pl. az elactancia.org ’very low risk’-ként fogalmaz: nagyjából a kettő ugyanaz). Ezt majd meglátjuk, csak jussunk el odáig. Idáig egyébként egész jó, ennél sokkal rosszabbra számítottam – s tegyük hozzá, az ügyben egyáltalán nem kompetens pszichiáterem sokkal drasztikusabb képet festett fel egy spontán fogantatás esetére…

A másik, ami alapvetően nagy kérdésem volt mindig is, a gyermek kapcsán, s utólag már látom, hogy tulajdonképpen saját betegségem vonatkozásában is, az az öröklődés. Cipőt a cipésznél, mindenre ráfogják, hogy genetikus betegség, de ha nekem azt egy genetikus orvos mondja, akkor most már el is hiszem. Kézenfekvő, tudom, de én, tekintve a felmenőimet, ezt tulajdonképpen a saját mániám története kapcsán egészen idáig tökéletesen ignoráltam, hisz kitől „kaptam” volna. Felesleges kérdés, de tovább nem tudom kerülgetni, hogy ezek szerint én is hoztam magammal. Hogy hogy néz ki a dolog. Alapvetően, mint a genetikus betegségeknél általában, a hajlamot örökli az ember. Aztán hogy azzal a bizonyos lapáttal rakunk-e még (magunknak!?) rá, azon áll, vagy bukik, manifesztálódik-e. Tehát száz évet élhetnek úgy az utódaink, hogy semelyik olyan betegségben nem szenvednek majd, aminek a hajlamával egyébként a világra jöttek. Nagyon sok múlik a nevelésen, a szocializáción, a körülményeken, a későbbi, felnőttkori élet alakulásán, ha az rendben van, nem kell, hogy a genetika érvényesüljön. Ez jó hír. Nagyon sok kérdést feltettem, és már tudom, még mennyire nem jutott idő, de a legtöbbre jelenleg nem is adható válasz. Statisztikák vannak, amik megfigyelésen alapulnak, ha jól értem. Nekem, mint manifeszt bipolárisnak a gyereke 10-15% eséllyel lesz szintén bipoláris, vagy valamilyen más mentális zavarral élő (pl. unipoláris depressziós, skizofrén). Ha a gyermeknél nem csak az anyai, de az apai ág is érintett, akkor ez az esély nőhet, akár 15-25%-ra. Szóval nem kell beszarni, 75-90% az esély, hogy fel sem merül a baj lehetősége.

És hát mi is élünk valahogy, néha nagyon nehezen, de sokszor még annál is szebben.

( A tükrözött kép forrása:

http://g01.a.alicdn.com/kf/HTB1OHfTGFXXXXbdXpXXq6xXFXXXc/221743516/HTB1OHfTGFXXXXbdXpXXq6xXFXXXc.jpg )

Szerető

Álmomban arra ocsúdtam, hogy már az udvarukban vagyok. Tudtam, hogy nem ide tartozom, de Igorhoz viszont egyértelműen igen. Hozzá, aki ezt a helyet, sok munkával, felépítette. Folytonos dilemma bennem ez a nyomorult felemásság, hogy együvé tartozunk, de ami hozzá kapcsolódik, arról sejtelmem sem lehet, sosem láttam, és tulajdonképpen semmi közöm s jogom hozzá. Fájdalmas belátás ez, és látszólagos az ellentét, mert ő megosztott, és még nekem is jobb nem tudnom mindent. Ezek ellenére én álmomban most mégis bementem oda, mert nem lehet ezt már bírni, muszáj a legegyszerűbb és legtermészetesebb módon tenni, ha tenni való.. Nem emlékszem, hogy volt-e bennem feltett szándék, egyszerűen csak megjelentem végre ott, életemben először, három év után, álnév, titkosított telefonszám és korlátozott időintervallum nélkül. Ha kell, ha nem, s ha kellek, ha nem. Korábban mindig úgy álmodtam, hogy nem csak hogy az udvarban, de benn, a szülőházamban, gyermekkori helyszíneimen foglalta el a ház úrnőjének szerepét a felesége, akit hívjunk e rövidke szösszenet erejéig N-nek. Mostanában azonban ez valami furcsa módon – egyáltalán nem szinkronban a valósággal, de még a saját félelmeimmel vagy tudatos megoldási kísérleteimmel sem egységben – én lépek be hozzá, ő nem foglal már területet többé. (Főleg nem a vért, azt, amibe beleszülettem. Onnan, az álmaimban, végre kivonult.)

Valahogy olyan természetes volt most ez, besétáltam, a helyszínt gyerekkori barátnőm szomszédjának telke ihlette, amit csak a kerítésen keresztül láthattam anno. A házuk előtt megpillantott a feleség barátnője, mert ahogy az én oldalomról szinte percről percre követi a legjobb barátnőm az eseményeket, úgy nyilván neki is van, akivel megosztja, vagy inkább megvitatja, hogy lehet ezt az egészet egyáltalán kibírni, megélni, ép ésszel vagy egyáltalán, túlélni, ha már megoldást egyelőre senki nem mer javasolni: ülünk hát mindannyian ebben a híg, meleg fosban. Szóval a barátnő meglátott, és hangosan szólt N-nek, hogy itt vagyok, és egyedül jöttem. N az álmaimban mindig sokkal szelídebb, finomabb és elesettebb, mint ahogy a valóságban gondolom. Napszemüveget viselt, zavarban volt, mint aki fél tőlem, egy pillanatra láttam a kisírt szemeit. Bemutatkozott, tettetve, hogy nem emlékszik, egyszer mi már találkoztunk. Aztán megjelent a Szerelem is - hívjuk most inkább csak I-nek, úgy talán rövidebb a fájdalom -, s így négyen, a lányok, Ő és én elindultunk a falu utcáin. Nem tudom, volt-e célja, hogy hova megyünk, de még így, a legkiélezettebb helyzetben, egy közös sétán is, reflexből játszottunk a lebukás veszélyével. Lemaradtunk, minden sarkon lefordulva, hogy ketten lehessünk kicsit. Megsejtették, visszacsatlakoztunk, s haladtunk tovább, nyomorultan, megint el-elbújva a feleség, s a mindenttudó barátnő elől. N többször utánunk jött az elágazókban, aztán a sokadiknál eljött a pont, ahol már nem tagadhatta el többé, amit lát, amit valójában már évek óta lát.

Csendes volt az egész, csendes volt a várt robbanás, talán mert már nagyon régen megtörtént, csak most lett kimondva. Rövid lehetett, nem is emlékszem a részletekre. A lelepleződés, az attól való félelem okozta hosszan tartó szorongás feloldódását hozta magával, Igor megnyugodott. Eltűnt a görcs, eltűnt minden rettegés, minden lehullott. Minden lopott tekintet, hogy meglátnak-e a városban, minden lopott csók, minden csalásunk, minden frusztráció, aminek épp a lebukás volt a tárgya, megszűnt. Onnantól már nem bújkáltunk, hirtelen színesebbek lettünk, erősebb kontúrral, kifejezettebben, kontrasztosabban. Igort sosem láttam még ilyen magabiztosnak. Kihúzta magát, én belékaroltam, vezetett, mint aki végre tudja, mit akar, most úgy indultunk tovább. Szinte menetelve, magabiztosan, és mindezt most már az egész világ előtt vállalva, úgy, mint aki már soha többé nem fél, mert amitől félt, az megtörtént és feloldódott. A koreográfia formájában hasonlított ahhoz, mint ahogy az ember az oltár elé járul házasságkötéskor, de más volt az íze. Volt benne valami megrendíthetetlen fanatizmus és egység, valami erőszakos, ami teljesen átszínezte a hangulatot.

- Igor, most hova megyünk?

- Mi most belegyalogolunk a halálba.

 

 

Tudunk még fájni

Azt mondom neked, hogy tulajdonképpen már rég minden a túlélésért van. Hogy azért kell dolgozni, mert a munka életet ad. Azért kell írni, mert ki kell írni, s azért kell festeni, mert bele kell festeni. Hogy azért járunk futni, azért hajtjuk a biciklikereket, s azért szaladunk fel a legmagasabb csúcsra, mert mindez segít, és mind ezt az egyet segíti: túlélni, elviselni, továbblendülni a következő lélegzetvételig, és a következőig, s a következőig. Erre azt mondod, igen, ezért van, és te is ezért gitározol, írod a dalaid, futsz mindennap, ezért; és hogy csak ezért, az a depresszió. Mert hogy túl kell élni ezt. Hát mit. Persze, a semmit. De a szubjekció gyönyörű poklokat teremt, ijesztő bugyrokat, melyekből gyáván és gyengén keressük inkább a híg, testhőmérsékletű fost, azt a büdöset, de végül is minden szagot meg lehet szokni pár perc alatt. Szóval hogy szerinted ez a depresszió. Én ezzel a kérdéssel még mindig nem tudok igazán mit kezdeni. Szerintem sosem volt mély, tehetetlen melankóliám, mert tudok gyötrődni, rettegni, gyáván menekülni, fájni, szóval ez még nem lehet az. Tudok érezni, túl sokat érezni, azzal együtt, hogy egy szürke köd az egész, á, de az meg reális szürke. Nekem könnyű, fognak a gyógyszerek, hangulatstabilizálók, antipszichotikumok, dopamint kapok, s az enged élni.

Szégyenkezve gondolok rá utólag, mert most épp utólag van az, mikor meg akartam halni, és hát innen nézve ez igazán nem felelős gondolat. A meghalni vágyás olyankor napi szintű, beszűkülök és egyáltalán nem látok alternatívát. Kudarcot látok csak, képtelenséget, nem-becsülést, s rettegek, milyen kicsi és jelentéktelen vagyok. Nincs holnap, és én sem vagyok, vagy ha vagyok, hát én vagyok a semmi. Az életem ilyenkor maga a veszteség, elfecsérelt gondolat, visszafordíthatatlan romlás. Olyankor tökéletes a csőlátás, s fel sem merül, hogy hisz épp innen szép nyerni…

(A kép saját.)

Szakadatlan függő

Nem tudom abbahagyni. Gondolkozom rajta, hogy én inkább újra rágyújtok több év után, vagy iszom megint… hát innék én… de az tilos. A kín szempontjából viszont szinte tökéletesen mindegy, hogy ez vagy az, olyan mértékben függő vagyok, úgy megkötözve, hogy itt semmi ereje nincs az észnek, hiába a tudatosság, nincs eszközöm a követelőzésem ellen. Bekapcsolom a laptopot, aztán a tabletet, majd rácsatlakozom a wifire a telefonommal, és felváltva nézem mindhármon, mintha mind mást ígérne: hogy mikor, mit és mennyit ír. Hogy mikor jelentkezik, hogy mikor kapok levelet tőle, és néha nem csak tőle, hanem hogy mikor jön egy jel felém bárkitől, és léphetek interakcióba, és történik végre valami. Ha az éjszaka közepén felébredek, egy gyors becsekkolás erejéig megnyitom a levelezést: hátha írt (főként ő, vagy: bárki). Ha valaki mellettem állna és számolná, hamar kimerülne: valószínűleg percenként ellenőrzök mindent, vagy inkább percenként kétszer, mindegyiket, és ez nem túlzás, és egész nap. És minden nap. A kommunikációnak minél több csatornáját megnyitom: e-mail, chat, skype, viber, chat, skype, viber, e-mail,sms, s ha nincs is konkrét kívánalom valaki üzenete iránt, akkor is kell, ennek a szenvedélynek talán nincs is tárgya, absztrakt, ezért kiirthatatlan. Ha kilépek a valóságba, elhagyom a lakást egy fél órára: utána derűsen ülök le a gép elé, mint aki ennyi – kontaktmentes - idő után most már igazán megérdemli azt a fáradhatatlanul hajszolt szeretetadagot.

Holnap megint ráülök a biciklimre, és többé nem akarok majd leszállni róla. Vagy tömöm magam cukorral, vagy nem állok meg a legmagasabb hegyig gyalogszer, vagy nem hagyom abba az olvasást többé, vagy rágyújtok és láncban szívom megint, és megint, és megint… a túlzás mindig ott van a fejemben, s a túlzást ki kell égetni valahogy, legalább egy szusszanásnyi időre, de ki kell pörögjön, fel kell robbanjon, szét kell essen. Várom már a felelősségtelen csendet.

Könyörgő

Te, aki a mennyekben vagy, Isten vagy Ti, odafenn, a Halottaim, segítsetek meg engem. Támogassatok, hogy erőm legyen minden démon elhárítására, hogy megszabaduljak a kényszerképzetektől, a megérzésektől és félelmektől. Segítsetek, hogy a jelenben legyek és jelen legyek, hogy ne éljek függőségben senkivel és semmivel. Adjatok erőt, hogy úrrá tudjak lenni magamon, hogy el tudjak indulni egy úton, és végig is tudjak haladni rajta. Segítsetek, hogy végre segíteni tudjak magamon, hogy végre széttörjem a falakat, amik közé beszorultam. Segítsetek, hogy az életre tudjak koncentrálni, és ne a halálra. Segítsetek, hogy nogy ne engedjem, hogy takargassanak, hogy ne legyek titkok tudója és tárgya. Adjátok áldásotokat, hogy élhessek a lehetőségeimmel, és éljek is velük. Vezessetek rá, hogy végre megértsem, hogy semmiben nem különbözök másoktól. Adjatok világosságot, hogy érezzem, az idő egyáltalán nem számít. Adjatok erőt, hogy ne halljam meg többé a rosszra hívó szavakat, ne higgyek a félelmeimnek, és tekintsem semmisnek a fel-felbukkanó kényszerképzeteim. Adjatok erőt az erőtlenséghez, ha annak van ideje. Vezessetek rá a tiszta gondolkodásra, a tiszta gondolatokra és a következetes cselekvésre. Segítsetek meg, hogy könnyű legyek. És kérlek, segítsetek belenyugodni a kudarcaimba és vállalni a sorsomat.

(Az illusztráció forrása: http://www.levittownchristian.com/wp-content/uploads/2016/02/child-praying.jpg )

Tizenhat évünk széljegyzete

Azt hiszem, én mindvégig összekevertelek az élettel. Úgy kapaszkodtam beléd, azzal a kétségbeesett tudattal, hogy ha elmész, csak a rettegett szakadék: az érdektelen, lehetetlen semmi marad már csak, s én is oktalan semmivé válok. Ha arra gondoltam, hogy önként elengedlek, az felért azzal, mintha önszántamból vetnék véget az életnek. Mert azt a szerelmet, amit neked adtam, valójában magamnak szántam, hogy tápláljon, s hogy élni tudjak tovább.

Te valójában egy fel nem tárt trauma végterméke vagy, egy olyan következmény, amihez még csak közöd sincs, amiről nem tehetsz, talán csak az a profán részlet a tiéd: hogy te jöttél először. Ezért kérlek, ne haragudj, hogy felhasználtalak. A hamis díszlet miatt téged magadat soha nem láttalak igazán. Ha pillanatokra mégis, rombolta a hitegető illúziót, ezért dölyfösen és gyáván fordultam vissza a másik valóságba: ahol olyan szép vagy. Persze hogy gyáván, ijesztő volt, ha olykor felrémlett, hogy te nem az egyetlen vagy, nem az élet vagy, hanem pont ugyanolyan, mint az a sok egyforma, akiket el sem tudtam volna képzelni magam mellé. Hogy akár ugyanaz a mindegy lehetnél, mint bárki, mint mikor már bárki jöhet a pusztulás után. Egy Mindegy. Rémisztő a gondolat, a Mindegy miatt kinyírni magam, a Mindegyhez hozzámenni, a Mindegy kedvéért gyermeket nem vállalni vagy vállalni, felvenni a neved, Mindegynének lenni, abban a hitben, hogy Örökné vagyok, miközben csak Mindegy felesége. Rémisztő lett volna, ha örök rajongásomról kiderülsz, hogy ugyanaz a mindegy vagy, aki bárki más is lehetne.

Bocsáss meg, amiért ilyen cudarul bánok veled, hisz tudod, hogy szeretlek, és ez is csak egy játék, miközben minden másképp van..

Szükségem volt rá, hogy rajongj értem, és felháborított, hogy ha ez a rajongás olykor alábbhagyott. Hiúság volt, játszma, hatalmi harc, hogy ki kerekedik felül, és látszólagos győzelmem volt, ha megint visszajöttél. És ezerszer hiúságból, játszmából, hatalmi harcból édesgetlek vissza magamhoz, ha megteszem, mikor megint azt hiszem, hogy minden lehetőségem végül csak te vagy.

Most így. Látjuk majd egymást.

Az illusztráció forrása: http://d23ge4bnvkemrq.cloudfront.net/2013/11/this-picture-desillusion-magazine/octave-zangs-this-picture-desillusion-magazine-patrick-wider-3-8b3f31a4.jpg

Idegösszeroppanás

"Kezdj el hazudni. Kérlek kezdj el hazudni, ha már az igazságod életellenes. Kérlek hazudj, úgy, hogy elhiggyem, úgy, hogy ne kételkedjek, hogy minden szavad igaz. Kérlek tedd meg, és csináld jól, mert a tiszta elmémbe, aztán az életembe kerül, ha nem teszed meg ezt most értem." Soha nem kértem ilyet korábban senkitől, de kristálytiszta volt előttem, mi az utolsó esélyem a következő pillanatig, aztán a következőig, mert már csak idáig láttam előre. Persze ő nem értette meg, pedig a kétségbeesésem kőkemény racionalitást szült. Nem tudom feldolgozni a valóságot, és szükségem van annak tagadására. S mindehhez én egymagamban nem vagyok elég. Elváltunk, azzal, hogy hétfőn jön hozzám. Aznap volt a harmadik, és tudtam, hogy több ilyen nap nem lehet már. Ittam szerdán, ittam csütörtökön, és erre a napra már minden elfogyott belőlem. A gyógyszereim kellemes kapcsolatba lépnek ilyenkor az alkohollal, főleg a töménnyel, és ha lehet, még jobban szétcsúszok tőlük. Vége volt. Automatikus mozzanatok maradtak csak, felszálltam a metróra, és leszálltam a lakásomhoz legközelebbi állomásom. Eszem ágában sem volt hazamenni. Nem akartam egyedül lenni, s ehhez ott volt az egész Deák tér. A sírógörcsök miatt ketten is odajöttek hozzám, tudnak-e segíteni, de már válaszolni sem tudtam. Ott álltam, ahol utoljára Balázzsal beszéltünk, ahol utoljára azt mondta nekem, hogy a dokik csak annyit mondanak, miután kiengedik a zárt osztályról, hogy mehet haza, hogy most már mehet haza. Ő hazament, aztán el, aztán két hónap múlva megtalálták a holttestet a folyóparton. Hát most ott álltam a találkahelyünkön, és minden nap eszembe jut, minden nap elmegyek mellette.

Előjött a régi, ismerős érzés: szerettem volna eggyé válni a földdel. Szerettem volna lefeküdni a földre és ott maradni. Lehunyni a szemem és nem látni többé senkit és semmit, és aztán már a szégyen miatt sem nézni fel többé, csak kérlek, legyen vége, távozz az elmémből, távozz a szívemből, vágjanak ki, vágják ki, minden leheletet, minden tekintetet, minden félrecsúszott nyakkendődet, menjen, ha nem is igaz, akkor főleg menjen. A sírógörcs folytonossá vált, nem tudtam megszólalni, vagy csak igen nehezen. Gondoltam, egyetlen segítség még létezik. Vigyenek be, feküdjek be, nyomjanak teli valamivel, amitől többé nem emlékszem, ki voltam az utóbbi 16 évben, amitől nem az leszek, aki idáig voltam, amitől minden elmúlik, én is elmúlok, csak segítsenek, mert én nem tudok mit tenni. Először éreztem ezt, hogy magatehetetlen vagyok, hogy szétcsúsztam, és hogy nem akarok egyedül lenni többé, inkább az utcán, inkább a téren, inkább jöjjön oda egy idegen, és bár megszólalni sem tudtam, az járt csak a fejemben, hozzá miért nem mentetek oda, neki miért nem segítettetek, miért hagytátok, hogy meghaljon Balázs.

Írtam hát egy sms-t a kezelőorvosomnak, egész megtartott és fegyelmezett módon: Kedves Doktornő! Szeretném kinyírni magam. Kérem segítsen. Nem akartam meghalni, csak meg akartam szűnni egy időre, egy olyan időre, aminek hosszát sem fogom tudni, mikor vége lesz, mint ahogy azt sem fogom tudni, hogy ki voltam előtte. A vezetéknevem maradjon meg a család miatt, a többi egyéb, minden, mehet a levesbe, adom. Küldte a címet, menjek be a krízisintervencióra. Közben megérkezett Zsuzsi, aki kitűnő helyzetfelismeréssel megfogta a kezem, és közölte, indulunk. Ettől minden megváltozott. Már nem is kellett segítség, már nem is kellett semmi, csak így jó, ez az állapot jó, csak vissza ne kerüljek, csak haza ne kelljen menjek, csak feküdhessek itt, minden rendben van, minden oké, áá, igyunk meg egy felest, semmi extra, beszélgessünk, csak ne legyen vége ennek az állapotnak, ne csináljunk semmi mást, így jó, sétálgatunk, maradjunk útközben, essen szét végre minden, most már darabjaira szakadhat, most már nem vagyok se itt, s nem vagyok ott sem. Kérlek, ennek ne legyen vége, kérlek. Csak ne kelljen hazamennem, csak ne legyen szombat, ne legyen hétfő, ne legyen ma, csak az az állapot legyen, mikor hátrazuhanhatok, mert nincs felelősség többé. Az utunk bipoláris volt, a munkahelyi telefontól a sírógörcsig, a vicces szerelmes üzenettől a meg akarok halniig minden lehetségessé vált, egyszerre. Nem akartam bemenni, megláttam a kórházat, és eszembe jutott, hogy itt már jártam, és ez szar hely. Zsuzsit persze nem lehetett lerázni, végül megkértem, nyugi, engem itt nem fogadnak majd, bemegyek, 10 perc és jövök vissza. És tényleg azt hittem. Meg nem. Csak többé haza ne kelljen menjek.

Az osztályon udvariasan bemutatkoztam. Mániás depressziós vagyok, és meg akarom ölni magam. Hívták az ügyeletest, na, gondoltam, nem lesz gond: egy fiatal nő, átverem lazán. Bevitt egy szobába, már csak ketten voltunk. Flegmán ránéztem, s közöltem, hogy én nem akarok itt lenni, ez egy tévedés, én nem akartam idejönni. Ugyanebben a hangnemben visszaszólt: köszönöm, hogy ezt megosztotta velem. Aztán nem tudtam tartani magam, megint kezdődött elölről. Másfél mondatonként nem tudtam megszólalni, s azt nem is tudom, mit mondtam. Mire felnéztem, láttam, hogy valamiért őt is megrázza a dolog. És hogy nem engedhet el. Dede, doktornő, nincs semmi baj, banális szerelmi történet, nincs semmi baj. De ha hazamegy, újrakezdődik. Igen – utána napokig ez volt az utolsó őszinte mondatom. Igen, persze, hogy újrakezdődik, egyedül nem tudok felelősen gondolkozni, felelősen létezni, akkor magam próbálnám kiütni magamat. Hívta a mentőt, beutalóval, miszerint crisis situatio áll fenn. A pofám leszakad, menekültválság van, erre én bekrepálok egy pasitól.

Mire a srácok megérkeztek, látszólag rendbe jöttem. Mintha a fogamat húzták volna, kénytelen voltam megadni egy hozzátartozóm számát, arra az esetre, ha bármi történne. Innentől a praktikus dolgokra kellett koncentrálni. Zsuzsiék hoztak nekem pótbugyit, fogkefét, telefontöltőt. A mentősök felvilágosítottak, hogy szoktak ide az emberek hasonló „hisztivel” bekerülni. Szóval megkaptam a tippet: ááá, én csak elszóltam magam, nincs itt semmi látnivaló, ez egy tévedés, kérem, csak épp kiejtettem a számon, hogy meg akarok halni. Mire jött az ideiglenes megoldás, a mentővel, az osztállyal, a szürke pizsamával és a többiekkel: már nem éreztem semmit.

Az orvosok ezt úgy hívják: crisis situatio, hétköznapi nevén idegösszeroppanás. Ja meg acting out, hisz amúgy szerintük mégiscsak bipoláris vagyok, szóval az öngyilkossági hajlamot hozzáadják a csomaghoz.

Mikor felvett az orvos, röhögcséltem, na jól nézünk ki, már nem is emlékszem semmire, erre most itt fekszem a pszichiátrián. Azt hiszem így sikerült levezetni a sokkot. Bombát kellett robbantanom a túléléshez..

(Az illusztráció forrása:

http://ocdn.eu/images/pulscms/MGQ7MDQsMCw0YSw4NGQsNGFiOzA2LDMxNCwxYmM_/3437bc0a5e27bf7e8637b8f79cdaa6a6.jpg)

 

Arctalanul

„Ne félj tőlem.” De láttam a szemében a kételyt, vajon hihet-e nekem. És hasonlóképp voltam én is. A kék lámpafénytől amúgy sem lett volna könnyű aludnom, de mire felvettek, mindent elvettek tőlem, s ágyat kaptam, már semmi nem érdekelt a jelenen túl. Csak az, hogy rohadt idegesítő ez a neonfény, és hogy remélem, a szomszéd ágyon fekvő nő nem tör majd az életemre az éjszaka közepén, vagy bármikor. Minden kisebb felriadásom alkalmával azon kaptam magam, hogy reménykedem: csak nem annyira pszichotikus a mellettem fekvő beteg. Ez most nem az előítéletről szól – mondja a szuicid bipoláris az elmegyógyintézetben –, ez a reális félsz… Lefekvés előtt pisilni sem mertem elmenni, inkább az ágyba, ha muszáj, hát itt mindent lehet. Mert hogy minket ide bezártak, benn viszont egy ajtó sem zárható. Láttam, hogy a női wc-ben a lámpa ég, és nem mertem kockáztatni. Aztán hajnal 5-kor felébredt a kórterem másikja, megfésülködött, fogat mosott, kifestette magát, és felvette rikító rózsaszín köntösét. Azt hiszem ez volt az egyetlen szín, amit a benn töltött idő alatt a szürkén s az éjszakai neonkéken kívül láttam… (S talán ő volt egyetlen, akinél volt szemceruza.)

Hát ott ültünk egymással szemben. Már nem tudtam visszaaludni, no sebaj, gondoltam ideje elkezdeni szocializálódni idebenn. Nem ment nehezen. Mint mikor a vonaton ültök egy vagonban, ad hoc módon összegyűlt társasággal, akik különböző állomásokon szállnak le. Hát ebben a vagonban épp csak a két lány ült, s bár azt mondják, ilyenkor az ember nagyon könnyen mesél magáról a vadidegeneknek, nekem nem volt kedvem. Kifejezetten nem akartam semmit mondani, hisz nagyon vigyáznunk kell a megítélésünkre, innen nem lehet csak úgy elszaladni, ha már elítéltek valamiért a többiek – gondoltam. Ő viszont 20 perc után a spontán orgazmusairól számolt be, a pasiról, aki verte, a szüleiről, akik meghaltak, egy korábbi idegösszeroppanásáról, és hogy most csak gyógyszerbeállítás miatt van itt. Érdekes volt az új helyzet, és nagyon jó volt, hogy azon kívül semmi nem érdekelt. Nem csak beszélni nem akartam arról, ami miatt bekerültem, de nem is kellett erőltetni, hogy ne gondoljak rá. Olyan erős sérülést kaptam, ami után csak valami ösztönösen kiépülő, masszív gát tudott megvédeni a valóságtól. Volt ebben valami utópisztikusan jó. Mert aztán láttam, hogy nem nagyon különbözött ott senki a másiktól. És nem is akart, lényegtelen lett volna megpróbálni másnak lenni. Egyformák voltunk, nem nagyon beszéltünk, nem volt státuszunk, nem volt feladatunk, nem kellett bizonyítani, nem kellett bizonygatni, és végre valahára, nem kellett semmit eljátszani. S ha jól viselkedtünk, még az udvarra is kiengedtek minket. Jó lett volna maradni még.

Nem hívják sehogy

István értem jött. Elindultunk az autóval. Megint minden olyan zavaróan színes, olyan indokolatlanul semmilyen, szokványos, kispolgári, normális, olcsó lett. Többre számítottam. Amikor visszatérsz, azt hiszed, itt valami olyan van, amire valahol biztos áhítoztál. Most már tudom, hogy bent sokkal jobb volt és bánom, hogy kijöttem.

Elvettek mindent, csak egy pizsama maradt, és egy telefon. Nincs pénzem, nincs utcai ruhám, nincsenek papírjaim. Ellenben van törölközőm, szappanom, és pót bugyim is. Ezeket az ágy mögé dugom, hogy ne lopják el a többiek. Itt nincs felelősség, nem kell összeszedettnek lenni, nem kell semmilyennek lenni. Csak egy ágy van, gyógyszert adnak, és az étkezés is meg van oldva. Nem óhajtok részvétet, semmit, itt mi mind vagyunk a részvét. Nem hiányzik senki. Nem hiányzik semmi. Kedves vagyok és nyugodt, így ha megkérem, az épületből is kiengednek. A telekről nem lehet kimenni, őrök vigyázzák, őrök vigyáznak ránk. Az udvaron viszont sétálgathatunk. Süt a nap, és végre vége mindennek, végre csak ülök ott, végre ennyi, végre semmi, végre új élethelyzet, ami független minden mástól. Nem akarok beszélgetni arról, mi történt, és vadidegen új barátaimnak sem, pedig állítólag idegeneknek milyen könnyű. Nem akarok róla beszélni, és gondolkozni sem róla, a fura, hogy tényleg nem is teszem. Szeretem az új helyzetet, kapok közben fehér köpenyt, hogy kinn ne fázzak, kapok wc papírt, pontosabban cserélek rágóért, és a konyhás nénivel is megbeszélem, kenyér helyett adjon valami hungarocelt, hogy itt benn se egyek glutént. Szóval minden rendben van. Büszke vagyok magamra. Büszke vagyok, hogy egyedül, minden protekció nélkül elértem, hogy most itt lehessek, és hogy itt benn senki nem hiányzik. A többiektől félek, mikor első éjjel elmegyek aludni, néhány órával ébredésem után viszont már nem én kerülgetem őket. A reggelinél körbenézek és nem érzek semmit. Mint egy lebénult testrész. Látom kívülről magam, látom, hol vagyok, látom, hogy itt mindenkinek lebénult valamije, szépen, csöndben vagyunk, nem vagyunk szomorúak, nem vagyunk vidámak, nem ráz meg a megfigyelőből jövő ordítás, semmit nem érzek, és azt hiszem itt senki nem érez semmit. És ez jó. Az új szerkómat nézegetem.

Borókának hívják majd

Hónapokig hittem, hogy babát várok Tőled. Nem számított a realitás, annál sokkal erősebb volt a bizonyosság, a 4 negatív terhességi teszt ellenére, én tudtam, hogy ott van és gyarapodik. Aztán elfelejtettelek, miután megkaptam a pszichózis ellenszerét. Aztán elfeledtem az álmot is, hogy gyermekem legyen. Aztán eltelt 6 év, és most visszatértünk ugyanahhoz a problémához. Csak most már vállalnom kellene, hogy más megszülte a gyermeket, sőt, hármat is, és vállalnom kellene, hogy Te már nem akarsz többet. Mosolyogva kellene belegyalogolnom abba az élethelyzetbe, hogy aztán a saját démonommal éljem le az egész életemet. Azzal, aki helyettem élte, és azokkal, akiket nem én szültem. Mosolyognom kellene, erősnek lenni és mindent kibírni, tekintet nélkül arra, hogy itt közben mi történt, hogy nem voltam észnél, és elhittem, hogy mindenre képesek vagyunk. Mosolyognom kellene, hogy itt vagy nekem, és ha depressziós vagyok, akkor azért, ha mániás vagyok, azért, ha semmi vagyok, azért nem szabad hinnem semmilyen érzésemnek, hisz azt biztos csak az egyik hangulat súgja. Hát ez vagy Te, szerelmem, Te édesen gyilkoló.

Te pedig, aki másodjára adtál nekem életet, folyton arra bíztatsz, hogy soha ne vállaljak babát. Hogy „pszichoökonómiailag” nem kifizetődő, mert Ti aztán a „pszi”-eitekkel nagyon tudjátok. Azt mondod, hogy ha most lennél abban az élethelyzetben, semmi áron nem tennéd Te sem, mert nagyon, nagyon megbántad. Azt mondod, túl okos vagyok hozzá, nem vagyok az az alkat, és minden áron azon vagy, hogy lebeszélj, mert ezzel el fogom rontani az egész életemet. Te rontottad el. És nem vagyunk egyek.

Meg a betegség. Ilyenkor bezzeg mindenki erre akar hivatkozni: hogy hogy hordom ki a babát, hogyan szülök (a szívbetegségről nem is beszélve) és hogy nevelek így. A gyógyszerekkel hogyan (főleg az első trimeszterben), és a gyógyszerek nélkül hogyan ne. Leszarom a statisztikákat, hogy 20% az esélye, hogy a gyermek is mániás lesz, vagy több. Vagy sokkal kevesebb. Az élet bipolárisan nagyon szép.

Számomra a gyermek: igenlés. Számomra a gyermekvállalás a nagyon erős hit jele. Ha ezt megtagadom, azzal az életigenlést hagyom el, és tudatos élethazugsággal csinálom tovább. Ha belenyugszom, akkor a célom maximum cinikus humorral túlélni, amíg azt muszáj, majd feledni és feledtetni, hogy itt voltam.

(Ez a két hónapja megírt a poszt egy hosszas rágódás kivonata, mégis pillanatnyi, s talán nem is az enyém már. A kétségek után írok majd a tényekről is!)

(Az illusztráció forrása: http://img08.deviantart.net/c3d2/i/2012/015/b/5/portrait_of_happy_little_girl_by_bodhichita-d4mhth4.jpg )

Időskori depresszió

Mert azt hiszitek, ez ráér. Hogy majd három hét múlva megkérdeztek valakit, aki tud egy orvost, aztán majd valamikor elvisszük az öreglányt.

Hát persze. Ha úgy fosnál, hogy már nem is érzel semmit, csak látod, ahogy csorog le a lábadon, és erre azt mondják neked, óóó, majd januárban foglalkozunk a témával, addig meg ki nem szarja le, hát nem hiszem, hogy repesnél. Ha eltörne a karod, s erre én legyintenék, hogy majd utánanézünk a dolognak, aztán ha lesz időm felvenni a telefont, segítek, addig tartsd úgy, hát, azt hiszem, értetlenkednél. És lehetne sorolni a közhelyeket, mivel próbálja szemlélteni a pszichiátriai betegségben közvetlenül vagy közvetve érintett a külvilág számára, hogy nagyon komoly dologról van szó.

Dühöngök a tehetetlenségtől, hogy nem fogjátok fel, ez egy kegyetlenség, ebben az állapotban hagyni valakit, főként egy közeli családtagot. A dölyfötöknek nagy az ára. Kényelmesebb nem odanézni, mert kellemetlen a látvány.

83 évig viselkedett úgy, mint egy tizenéves csitri. Bárhogy alakult, kevés dolog érintette mélyen, s inkább volt vidám, mondhatni, a dekadencia sosem környékezte meg. Kb. 15 éve szed agyértágítókat, hisz biológiailag mégis öregszik, és a szellemi teljesítménye sosem volt számottevő. De most, két hónapja, fokozatosan, és kifejezetten elkezdett romlani a közérzete. A hangulata. Keresi a megoldást, de minden eredménye tökéletes, nincs szinte semmilyen szervi probléma. Viszont az érelmeszesedés hatása jelentkezhet. Most már 16 órát alszik egy nap és folyamatosan sír, változó étvággyal eszik, ha eszik. Kétségbeesett az állapottól és "elhagyja magát" - így hányná szemére sokuk. Nem főz, nem mosogat többé, nem megy ki a kertbe - tehát nagy a baj. Pár hónap alatt valóban megváltozott minden, s ami még jobban ijeszti, hogy nem tudja, miért. És így még jobban fél attól, hogy mi lesz, ha egyedül marad, vagy hogy ő megy el hamarabb.

Nem gondolnám, hogy  nagy rutin kell hozzá, első blikkre megállapítottam: időskori depresszióban szenved. Hála égnek van neve a problémának, és még a megoldás is kézenfekvő. Farmakoterápiával 80 év fölött is segíteni tudnak a bajon. És persze az sem ártana neki, ha megkérdeznénk tőle, mit érez.

Az Isten szerelmére, értsétek meg, ez egy jobbára biológiai betegség, ne hagyjátok szenvedni őt. És nem csak őt, hanem őket, mert nem az én Nagymamám az egyetlen.

(Némi információ a témáról: http://depressziostop.magtud.hu/idoskori_depresszio.htm )

( Az illusztráció forrása: http://www.medicalnewstoday.com/content/images/articles/300/300705/sad-older-lady.jpg)

 

Idegenek lettetek

Egyszerűen idegenek lettetek nekem. Semmi vész, csak ne keressetek, hagyjatok engem, ne kérdezzetek, viselkedjünk természetesen.

Kiadtam a lelkem azon részét, amit az ügyeteknek szántam, és több számotokra nem maradt. Unalomból, kényelmességből, felszínes szórakozásból még ülök veletek az asztalnál egy darabig, de már nem azok vagytok, akikkel ide együtt jöttem. Megváltozott minden. Megváltozott a hajam, megváltozott az arcom, megváltozott a képem, az énképem, a tekintetem, a ruhám, a kezem, a bőröm, minden, amit látok magamból és minden, ami visszaköszön a tükörből. Közben érzem, hogy Ti mit sem változtatok, ugyanolyanok vagytok, de pont Ti nem illetek a képbe többé. Nem vagytok ellenségesek, kedvesek vagytok és barátságosak most is, csak egyszeriben érdektelenné váltatok számomra. Túl sokat mutattam, és többet soha többé nem akarok. Csevegünk, kérdeztek, de nem válaszolok konkrétan semmire, és nem mondom már azt, ami eszembe jut, mert kiestetek a bizalmamból. Még csak széthangzás sincs, egyszerűen nem szólal meg két hang egyszerre.

Felállok az asztaltól, felveszem a kabátot, elköszönök, és elindulok, ki a helyiségből. Vége, gondolom, vége ennek a helyzetnek, vége ennek az érzésnek, ami nem szörnyű, csak megszűnt-érzés, és ezt nem akarom egy percig sem tovább tapasztalni. Elköszönök, és tudom, hogy néztek, és gondoltok erről most valamit, de azt hiszem, hogy az érzést, ami lettem az utóbbi órákban, mind otthagyom. De valahogy jön, lépdelek a lépcsőn, és jön, egy láb lépdel alattam, hozza az érzést, hozza az ént, nem hagy el, hiába hagyom el a helyet, jön velem, pedig azt hittem, csak ki kell onnan lépnem és megszűnök, vagy megszűnik, ami lettem hirtelen. Ez a kiüresedés, megszűnik, azt gondoltam. De jön velem az én, kilépek az utcára, már látom, ez hazáig fog követni, hazáig fogom kísérni magam, pedig úgy csinálok, mintha nem vennék rólam tudomást, de nem tud leválni, nem tudok leválni.

Ittam volna? Nem, úgy tudom nem, a többiek ittak, én csak kávét, aztán gyömbért, de hiába, megint kiestem, és most nem csak a testemből, vagy nem is én, most a világból Ti estetek ki, és talán a lyukakkal nem tudok mit kezdeni, ami a helyeteket jelzi. Múljon el, múljon el, múlj el, múljak el.

(Az illusztráció forrása: https://mocochocodotcom.files.wordpress.com/2012/09/strange_trees.jpg )

Habibi

Felcsendül az ismerős panelekből összeállított dal, a kegyes Istenről, és arról, hogy Te barátom, Te szerelmem, nézd, de szép az Élet. Felcsendül és már fel is tódul bennem, olyan lényegien, mintha szerelem, vagy fájdalom volna. Hiába ismeretlen számomra a nyelv, és kinn sem értettem egy szavukat sem, máris érzem, amit kinn éreztem, immár öt éve. Érzem azt az émelyítő édeset, a párás levegőt, a szikrázó napsütést, a tömeget, s az összetéveszthetetlen hangjukat, mintha a hang máshogy szólna ezen nyelven. Érzem megint, hogy ott vagyok, érzem, hogy figyelni kell, mert a hajat még el tudod takarni, de rögtön kiszúrják, hogy nem ott születtél. Figyelni kell nőként, de nem kell félni. Frusztrált és pattanásig feszül a rend, ahol mindenki figyel, és mindenkit figyelnek. Mikor először járok ott, végtelenül természetes, mintha már ezerszer láttam volna ezt a világot, és ez csak egy alkalom a többi után. Miután másodjára megjártam, már hiányzik. Vonattal-busszal, megállókkal együtt maximum négy nap, ez a Kelet egyáltalán nincs messze.

És most, két egymást követő éjjelen riadok fel a hangra. Gyerek- és asszonysírás hallik, s ehhez a jellegzetes hijab képe párosul, amely a nő haját takarja. A hanghoz elengedhetetlen ugyanaz a meleg, a színek és a szagok, ugyanaz a Kelet-érzés, csak mindez már a budapesti belvárosban. Minden előzmény nélkül hallom, és azt hiszem, a hanggal együtt látom is őket, ahogy kétségbeesetten sírnak. Aztán egy tekintélyt parancsoló erős, határozott családfő, az ő hangja következik. Földszínű djellabát visel és egyetlen szót kiált el, egyszer. Majd egy erős csattanás, vagy talán a kettő ugyanaz. És szisszenés sincs többé. Ugyanolyanok, csak itthon, és én most mégsem teszek mást, mint feltápászkodok az ágyról, és becsukom az ablakot, akárhogy is, de nem akarom, hogy közelebb jöjjenek, és én egyre közelebbről halljam őket. Félálmos szégyenérzet, hogy ébren hiába vitázok, érvelek, most gyáván igyekszem kizárni őket én is, hogy kizárjam a történetüket. Bár a hang láttatott, többé semmi kétség: kattan az ablakzár, s már tudom, mindez nem is odakinn történt, nem is a külvilágban, de itt, benn.

(A kép forrása:

http://commondatastorage.googleapis.com/static.panoramio.com/photos/original/5916080.jpg )