Ó, te, teó, konteó?!

Hirtelen kapott el a szorongás – éreztem, ahogy elkezd facsarodni-csavarodni a szívem, belülről, fájdalmasan, azonnal, és csak a rá nem gondolás enyhített ezen.

Sajátos életszakasz ez. Fél éve kikerültem a rossz közegből, meg tudtam végre mozdulni, és el tudtam kezdeni segíteni magamon. Döntöttem: élni akarok. Persze otthonról jön a bíztatás: „ez csak azért van, mert kinn vagy, az meg elmúlik, hosszútávon meg úgysem tudnád itthon hagyni a problémáidat.” (Nagyon feltűnő egyébként az, mekkora a lehúzás a „szeretteim” részéről, amit én észre sem vettem idáig, sőt, lehet, hogy otthon én is ezt csinálom.)

Nem, a problémáim jöttek velem az első pillanattól kezdve, csak a közeg változott, és ez ilyen egyszerű. Ez ilyen egyszerű. Attól, hogy itt vagyok, s most nem ott, nem blokkoltam a hazai hírportálokat, és nem szakítottam meg a kapcsolatot senkivel. Csak épp nem érzem a levegőben azt, ami otthon egyre inkább fojtogat. Aztán jött április 8 és én hazamentem érte, jött a tökéletesen indokolatlan és tájékozatlan optimizmus, hogy nem lesz kétharmad, és változás lesz – de ez az ellenzék megbukott. Aztán jött április 9, és azóta minden nappal egyre inkább szeretnék hinni abban, hogy én is csak a saját magam által szövögetett konteóm rabja vagyok, ami nem is most kezdődött el, de most már csúcsra járatom. Komoly törvényi változások érik a szakmámat folyamatosan, abszurdnak és teljesíthetetlennek hittük a 6-7 éve érkező bejelentéseket, s már akkor az volt az első reakcióm, hogy legalábbis a pályát otthagyom, ha egyáltalán itthon maradok így. 9 éve dolgozom a szakmámban, amiért egyetemen tanultam, s amely kapcsán mégis, 6-7 éve látom ésszel, hogy ki kell szállni. És látom azokat is, akik 20-30 éve mondják ugyanezt, de nem teszik, és látom, hogyan folytatják így. Szóval hogy mindenki így van ezzel? Segít ez rajtam? Igazán nem hinném. Persze az élesedő helyzetben a dilemma is egyre élesedik, a kockázat egyre nagyobb, egyre komolyabb. Most kell igazán beleállni a helyzetbe? Úgy, hogy akár beledöglesz, de mégis ezt teszed, mert úgy érzed, elemi tisztességből ezt kell tenni? Vagy okosabb elhagyni a süllyedő hajót, mert az egyén, főként ha nem találja meg a hatékony közösséget, akkor nem segít, csak belepusztul a küzdelembe? A CEU után most az Akadémia következik, államosítással fenyegetnek. Nem hiszem, hogy egyéni probléma az, hogy mindez megtörténhetett.

Ma reggel hirtelen kap el a szorongás – érzem, ahogy elkezd facsarodni-csavarodni a szívem, belülről, fájdalmasan, azonnal, és csak a rá nem gondolás enyhít ezen. Az elkeseredettség szülte ötlet még nem ment tovább, de az elkeseredettség nem szűnik. Csak az általános és középiskolás oktatás minőségére tudok gondolni, arra, hogy hol szeretném, ha szocializálódna a megszületését váró gyermekem, s hol nem. Egy olyan helyen, ami úton van a modern diktatúra felé (és ez már nem az ördögfestés kategóriája), vagy egy olyan országban, ahol tisztánlátásra tanítják a gyerekeket. A patriotizmusnál előrébb került a sorban az élet, nem mintha - természetes folyamatként – nem kapna kifejezett hangsúlyt az előbbi külföldön, s nem mintha nem keresné a gyökereit az elszármazott második generáció. Én mégis hiszek a levegőben.

Ez most nem a mániás depresszióról szólt, a betegség csak segít felállítani a sorrendet, mert nagy a tét. Ha levegőt kapsz, élni akarsz, ha fuldokolsz, akkor pedig be akarod fejezni. Szóval először az egyén, aztán hátha egyszer ebből lehet több is. Például egészség, magánélet, közösség.

 

Az illusztráció forrása: http://www.perspectivaconica.com/bruno-catalano-les-voyageurs/

#BipolarStrong

Tulajdonképpen teljesen egyedül vagyunk ezzel az egésszel. Mondhatjuk, persze, hogy mint ahogy az egész élet magánzó tevékenység, ez is az, hát mi különös volna ebben. Én most mégis erről szeretnék írni.

Ez az ufóbetegség, ahogy az elején indult a fejemben, vagy előítéletet, esetleg riadalmat gerjeszt, amit félinformációkból összerak az ember (például jellemzően anyánk generációja, s a fölött, a pszichotikus betegségek kevésbé effektív kezelésének korából), vagy egyszerűen nem tudnak róla semmit, és ezutóbbit belátják. Azt hiszem soha nem kérdeztem meg a környezetemből azokat, akik tudják, hogy mániás depressziós vagyok, hogy ők hogy látják ezt, hogy látnak engem, tanácsolnak-e valamit. Egyedül Igort nyomorítom a kérdéssel, miért mindig csak azt kérdezed, hogy szedem-e a gyógyszert – mert nem tudom, mi mást tehetnél. Tulajdonképpen úgy kezelem és artikulálom a szeretteim felé a kérdést, mint aki tökéletesen képben van, mi ez a betegség, hogyan lehet kezelni, hogyan nem lehet gyógyítani, hogyan tudsz vele élni, gyereket vállalni stb., tehát mint aki jól tájékozott. Viszont ha ez részben igaz is, azt kizárólag az orvosokkal való konzultációból, cikkekből raktam össze, a saját tapasztalatomat pedig az ő kezelésük határozta meg. A környezetem tulajdonképpen nem tudom, hogy áll hozzám, mert nincs visszajelzés, talán visszafojtott mosolyok, ráhagyás, szánalom van bennük, hogy ez nem is betegség, csak úri allűr, a ki hogy akar feltűnni kérdés sajátos megoldása… Na most nekem is van egy szakmám, amiért tanultam, és amiben aktívan dolgozom, és nem szeretem, ha hozzá nem értők kontárkodnak a szakterületemen, hát ebből indultam ki. A mániás depresszióhoz, a diagnózis felállításához, a kezeléshez az ért, aki ezt tanulta. Én az orvosok minden szavát elhittem (és azt is, hogy mindent elmondanak, amivel segíthetnek – főleg, hogy ez a feladatuk), és rájuk hagyatkoztam – rájuk hagytam az életem.

Hosszú évek óta erős gyógyszereken élek, hívjuk úgy: kezelnek. Van két pszichiáterem. Az egyik a terapeutám, aki zseniális, és akihez kb. azóta nem járok, mióta rám rakták a bipol cédulát (egyszerűen nincs pénzem fizetni őt, tehát ennyit a lelkemről…). És van egy másik orvos, aki a receptet írja fel – ennyit meg a neurobiológiáról, és kész is vagyunk. A saját magamnak teremtett és fenntartott magánéletem, és a közeg, amiben élek, a mikroszinttől a jelen Magyarországig, nagyon könnyen labilissá tett, fokozottan igaz ez az utóbbi évekre, amit én, tudatosan és közreműködve a díleremmel (oppá, a pszichiáteremmel) gyógyszeresen kezelünk. A kventiax egy remek cucc, egy kis tegretol és egy adag lamolep mellé. Ha ordítani tudnék, de mégsem merek, ha a kattanás határán állok, ha a pszichés fájdalmam már megint fizikai méreteket ölt, akkor emelünk a kventin, amitől nyálcsorgatós kezelt leszek, aki 12 órát alszik, és ezt ismétli minden nap, de legalább addig se mozog, és addig se azon agyal, hogy milyen módon nyírja ki magát. No szóval fogalmazhattam volna szebben is: a szuicid gondolatokat emelt adag antipszichotikummal el lehet nyomni, megszüntetni azonban nem. Ez egy félreértés, ha valaki ebben reménykedik, mert ezek a szarok sosem lesznek több, mint aljas, de szükségszerű kemikáliák, ami helyi érzéstelenítésnek jó, ideig-óráig, ha már csak azon dilemmázol, magaddal rántsd a hajszárítót a fürdőkádba, növényvédő szert igyál, vagy légy bátor, és vágd fel az ereidet egy borotvával, mert úgy a stílusos. A gyógyszeremeléseknél általában tudom, hogy csak játszunk, illetve kísérletezünk a szerrel (és rajtam), de idáig nem volt jobb ötletem. Szenvedtem a mellékhatásoktól - a rendszeres sok alvás (illetve alvással töltött idő) komolyan frusztrálttá tesz, és még így sem pihentté. A társasági életed megszűnik, mert korán le kell feküdnöd, mert nem ihatsz alkoholt, szóval nem hívnak már, s így bármi, ami egy pillanatra is arra emlékeztetne, amit a mentálisan egészséges(ebb) emberek csinálnak, az számodra egyetlen alkalom után is böjttel járó kihágás. És még folytathatnám, pl. azzal, hogy jól meg lehet ezektől hízni, kemény rémálmok gyötörnek (és tényleg, de most már látom, hogy mellékhatás volt, bizony!), emellett folyton a billegésen jár az eszed, hogy most jó, de akkor mindjárt szar lesz, az egész őrület, ha nem vagy az, na majd most…. Az orvosi jó tanács pedig: de hát olyan sosem lesz, kedves 3160, hogy minden rendben legyen. Valamit valamiért. Ha jól akar lenni, akkor napi 12 órát kell aludnia.

Én ezt elhittem, kérem szépen. Se a családom, se a szerelmem, se a barátaim nem szólnak, hogy nem gondoltál még arra, hogy esetleg…, hisz ellentmondást nem tűrök, hogy itt bármi egyéb lehetséges volna, mint amit a kezelőorvos mond. És mivel egyedül élek, ezért nincs relatív. Egyszerűen nincs összehasonlítási alapom, hogy mi a normális, és igen, beleköthetünk a szóba, úgyhogy tovább megyek: hogy mi az átlagos: mert aki eredendően más, az szeretne a többséghez hasonulni.

Kedves ufóbetegség, hát ez az egész tévedés volt. Kedves doktornéni, ez az egész egy félreértés. Félreértés az, hogy ne lehetne úgy, hogy minden rendben legyen. Súlyos és ostoba gondolat volt, és én ezt elhittem, mikor mondták nekem, de szerencsére nem tudtam belenyugodni. Február elején hirtelen felindulásból vettem egy futócipőt, életem első futócipőjét, s elindítottam egyszemélyes emberkísérletemet, amiről most itt szeretnék beszámolni.

Mivel túlsúlyom van, nem 100 kiló, de épp elég ahhoz, hogy ne legyek elég csinos, ezért a futás volt az utolsó, amire, gondoltam volna, hogy rászánom egyszer magam. Gyerekkoromtól kezdve hosszú évekig rendszeresen sportoltam, az utolsó 7-8 évben redukálódott le az alkalmi edzésekre, de leginkább csak a városban való biciklizés maradt meg – szóval nagyon keveset mozogtam. Aztán most hirtelen jött az agylövés, és mindent megváltoztatott. Eddig a legtöbb dolog tilos volt számomra, nagyon merev szabályok mentén kellett menedzselnem az életem. Mostanra – mondom ezt szűk két hónap után!! – a sok élhetetlen szabály helyére egy nagyon fontos szempont került, amit, úgy érzem, soha többé nem téveszthetek szem előtt: amit most elkezdtem, azt nem szabad abbahagynom. A nulláról indultam februárban, most már heti összesen ca. 40 km-t futok. A hozzáértők csóválják a fejüket, hogy nem lesz jó, túlerőltetem, lesérülök, kifulladok, túl gyorsan emelem a tempót, nem fogom így bírni – de én tudom, hogy most így esik jól. A futás, mint mindenkin, most kiderült, hogy még ezen a fene különleges „gyógyíthatatlan” betegségen és betegen is, tehát rajtam is: elképesztően sokat segít. Kérdezik, mi lesz ebből így, félmaraton? Nem, sokkal nagyobbat álmodok. Szeretnék normálisan élni. Normális óraszámot és rendszeres rémálmok nélkül aludni, több időt aktívnak lenni, tisztán gondolkozni és úgy dolgozni, s ha úgy adódik, egy pohár sört büntetlenül meginni, tehát képesnek lenni társaságban élni. (Ezek hiánya egyébként már önmagában depresszióra hajlamosít…) A normális életem feltétele, hogy úgy szedjek egyre kevesebb gyógyszert, hogy közben nem akarom közben kinyírni magam, sőt, ami számomra szintén új: hogy úgy legyek jól, hogy az nem sejteti: ez megint csak egy hullámhegy lehet. A patológiás hipománia és mánia a maga módján ugyanis fárasztó, és ennek a felhangoltságnak semmi köze ahhoz, hogy jól vagy. Olyankor boldogságot érzek, a pszichés illumináció miatt, ami tényleg az érzékszervek élesedésével a világnak egy kitágult, csodálatos oldalát mutatja. De ez az állapot nagyon labilis és tulajdonképpen hamis, és az egzaltáltság, főleg ha sűrűek a hullámok, és nagy az amplitúdó, fárasztó és valójában kétségbeejtő. Azt hiszem, ezt éreztem eddig, s tudván ezt, jobb híján igyekeztem kihasználni a boldog pillanatot, amit ez a szédültség okoz, és amiről soha nem lehet tudni, mikor ér véget (általában elég hamar, a sok váltás, hirtelen zuhanás miatt volt gyakran visszatérő öngyilkos gondolatom ezután.)

Az antipszichotikumomat két hónap alatt 300 mg-ról 50 mg-ra csökkentettem így, orvosi asszisztencia nélkül, ahelyett a saját reakcióimra és a józan paraszti eszemre hagyatkozva. Minőségibb lett az életem, és ez az új valami, talán ezt hívják egyensúlynak. Azt hittem, mivel sosem tapasztaltam korábban és mániásan az ember mérhetetlenül gőgös tud lenni, hogy a harmónia az valami átlagos embereknek való unalmas, jellegtelen állapot. De most már kezdem kapisgálni. Hosszú évek után most újra vannak estéim, és vannak reggeleim is. És nem csak a depresszió, de a mánia hiányának is köszönhető. S ez számomra óriási dolog.

Nagyon fontos a vizualitás. A tömény információáradat, a színekkel, a tömör sokkal, egzaltált, zaklatott, intenzív hangulattal, amit a nagyváros és az internet okoz, teljesen kikészít(i a magamfajtát). Ha viszont mindezek előtt reggel felkelek, és kifutok a város szélére, szaladok a földúton, egy kicsiny folyó partján, csak szántást látok, eget, fákat és földet, és ezentúl semmi mást, napi 1 órán keresztül: az hihetetlen módon nyugtatja az elmém. Segít az internetfüggőségen, óhatatlanul fogyni kezdesz (ami ugye nem csupán esztétikai kérdés – s a csökkentett gyógyszeradaggal ez méginkább látványos), és elvégzi azt a munkát, csak épp mellékhatások nélkül, amit idáig a kvetiapin végzett.

Elfogadom, hogy ez a betegség bennem van, és mindig is bennem lesz, végre elfogadom. Mert végre rátaláltam a játék szabályaira. Milyen triviális. Heti 4-5 futás (8-10 km alkalmanként), amivel olyan biztos hátteret teremtek magamnak, ami lehetővé teszi, hogy könnyebben, és teljes életet éljek. Micsoda közhely, ugye? Nekem, nekünk ez viszont nem az. El kellett kezdenem az egészet a legelejéről, tulajdonképpen, az íráson és a festésen túl, mondhatom: el kellett végre kezdenem, és ez most sikerül.

Az illusztráció forrása: http://8k.hdwallpaperup.com/stones-balls-moss-close-4k-38402160/

Századrész

Minden előjel nélkül tört rám a magány tompa érzése. Pontosan az, amit a tengerparton tapasztaltam tavaly nyáron. Akkor elmentem egyedül Horvátországba, azzal a felkiáltással, ami oly sokszor eszembe jut, ha nem akaródzik valamit társ nélkül csinálni. Mindig eszembe jut, amit mondtál nekem, Fanni, hogy miután a szerelmed meghalt, Te megtanultad, hogy nincs kire vagy mire várni, ha menni szeretnél, még egyedül is, táncolni, nyaralni, bármi újba belevágni, akkor menni kell, s ha épp egyedül, akkor egyedül. Azt hiszem azt is mondtad, vagy csak én értettem így, hogy azért, mert hálásnak kell lennünk, hogy vagyunk és hogy működünk, ez nem lehet társfüggő, nem várhatunk mindig valakire, aki kísér minket. Előttem van, ahogy azt akkor képzeltem, mikor erről beszéltél nekem. Mert Gábor halála után valami csodás módon megerősödtél, vagy valamit megérthettél, és én azóta sem láttam ilyen életvidám embert, mint amilyen Te vagy. A felhőtlen táncod van előttem, aztán váratlanul mégis belém nyilall Gábor képe, és hogy milyen rég nem jutott eszembe ez az egész. Hirtelen belém hasít a leukémia gondolata, hisz ő is így ment el. Ő is… És így esem össze pillanatok alatt. A tenger és a magány is véletlen gondolatfoszlány volt, de most hirtelen mintha egy szempillantás erejéig tényleg megérteném, ami két hónapja történt. Akkor valami automata racionalitással fogadtam a halálod hírét, Zsuzsi, és pontosan tudtam, hogy talán annak századrésze fogható fel elsőre.

Egy héttel előtte mentem el vért adni egy közös barátnőnkkel, miután, pár nappal korábban megtudtam, hogy leukémiás lettél. Gondosan utánaolvastam, mi a véradás menete, szabálya, előfeltétele és mik lehetnek a kizáró okok, s azzal nyugtattam meg magam, hogy a gyógyszerlistán nincs ott egyik bogyóm neve sem: tehát ennyiben tudok segíteni. Mivel engem egy egyszerű vérvételnél le kell fektetni, és mivel vért sosem adtam korábban, kifejezetten koncentráltam, hogy sikerüljön, és hogy - legalább ilyen formában - küldhessek én is egy pici támogatást. A sokk olyan erős volt, a hírről, hogy mekkora a baj, hogy cselekvéssel próbáltam kioltani, a tehetetlenség érzését legalábbis csillapítani látszott az akció. A véradás előtti este mégis rámtört a pánikroham. Nagyon féltem, mi lesz, ha nem sikerül, és még ennyit sem tudok tenni. Elképzeltem, hogy ha sikerül, utána írok a férjednek egy üzenetet: küldjük a vért, hajrá, tartsatok ki. Nagyon szerettem volna ezt, hogy így történjen, és üzenhessek, mert ez talán egy picivel több, mintha csak a szám jár. Úgy képzeltem, segít Neked az is, hogy tudod, sokan elmentünk, sokan küldünk a vérünkből. Milyen abszurd és olcsó megfogalmazás, de mégis, így.

Végül mégsem lett így. A vérvétel előtt a kijelölt doktornővel konzultálva kiderült, hogy még egy mezei Frontinnal sem engedik, nem hogy hangulatstabilizálókkal, antipszichotikumokkal, hogy bárki vért adhasson másnak. A doktornő látta, hogy megüt a hír, mert naivan és kizárólag a problémára koncentrálva hittem benne, hogy lehet. Szelíden hozzátette: „Ahogy látom az űrlapon, egy nagyon legyengült szervezetről van szó. Ha kapna az Ön véréből, feltehetően leállna a beteg légzése.” Azt hiszem egy életre meggyőzött, hogy nincs pardon. Fájdalmas volt a gondolat, hogy ilyen beteg vagy, és én akaratlanul így tudnék ártani, a drogos véremmel. Mégsem volt kételyem afelől, hogy fel fogsz épülni. Ez most sokkal súlyosabb volt annál, hogy az ember egy percre is belegondoljon, akár egy távoli kedves ismerős kapcsán. És mégis, ilyen kurva rövid az élet. Ma volnál 35 éves, de neked már nincs több szülinapod.

Mindannyiunkat sokkolt, és azóta is hasít, ha visszaemlékszem a pillanatra, mikor megtudtam. Megkaptam, hogy túlzott reakció volt részemről, hisz nem voltunk közeli barátnők, csak épp évfolyamtársak, akik a klasszikus egyetemi éveiket nyomták végig együtt, vagy párhuzamosan egymással. A Te történeted „mégis” mélyre sodort. A fájdalmat elfojtás követte, és a valóság elodázása, mert semmilyen irányból nem közelíthető meg úgy a történet, hogy egy kicsit is elfogadhatónak tetszen. Bár minden temetésen ott vagyok, ezt most nem tudtam vállalni. Függetlenül a relációtól, attól, hogy Balázzsal anno közelebb álltunk egymáshoz, jobban megviselt, ami Veled történt, Zsuzsi, mert ő akkor meg akart halni, és megtette, nem is volt számára visszaút. Te viszont élni akartál. Isten áldjon!

Az illusztráció forrása: https://fineartamerica.com/featured/some-pain-along-the-way-dan-earle.html

Ajtónyitogató

És akkor kinyílt az az ajtó, aminek a létezéséről sem vettem tudomást odáig. A tekintetemet tudatosan, fegyelmezetten egy irányba szegeztem mindvégig, kizárólag egy olyan irányba, hogy az az ajtó még a periférikus látásomba se eshessen bele soha. Persze, hogy tudtam arról a szobáról, ezért kerültem annyira. Egyáltalán nem akartam hallani felőle, óvakodtam, hisz tökéletesen felesleges és fájdalmas volna számomra.

Igen. Egészen addig gondolhattam rólad bármit, Igorné, képzelhettelek butának, tehetségtelennek és csúnyának – gondolhattalak valaki olyannak, akivel nem kell versenyeznem, aki mellett „csak” a gyerekek szólnak, aki mellett ő csak kötelességtudatból dönt. Szerettem volna, ha te vagy a harsány ostobaság, a csupa taszítás, mert így könnyebb a saját nyomoromat elviselni. Muszáj volt ezt gondolnom, hogy túléljem ezt a folyamatos, pofámba tolt kudarcot, hogy igen, Igor megcsinálta velem, és a legutálatosabb, hogy egy büdös nagy pofon helyett nekem mind a mai napig csínyán kell bánnom vele, mint a keménydrogos a dílerével. Folyamatosan etetnem kell őt a szinten tartáshoz, és biztosítanom a viselkedésemmel afelől, hogy ez így jó, sőt, ragyogó, és én csak vele képzelhetem el. Nem kisebb a tét, mint az egész élet, két éve pillanatnyilag ez tűnik szükségszerűnek a túléléshez, hosszú távon meg épp ebbe halok majd bele.

No de visszatérve rád, te, aki már nem lehetsz többé csupa rossz az én tudatomban, te. Mikor megláttam a weboldalad, mikor kiderült, hogy menő vállalkozásod van, hogy sikeres vagy, a megosztásaidat olvasva, félmondatok után el-el kaptam a fejem, annyira fájt. Hasított és több ponton szúrt, mert akkor láttam tisztán, hogy te vagy az én győztes másam, és igenis jó vagy. Te vagy, aki „kurva jól csinálja”, aki értéket teremt a lakásdekorációval, értéket teremt a gyerekneveléssel, aki mellett az emberek leteszik a voksukat, és én, természetemből adódóan, még csak összemérhető sem vagyok mindezzel. Megsemmisültem, mert mi ketten versenyben vagyunk az életért, és itt nincs bocsánat, nincs bölcsesség, az érzés annyira primer, hogy nélkülöz minden toleranciát a másik felé. Mert Te vagy, aki, ezek szerint, kell, te vagy az igen, a világosan és vitathatatlanul életre való, és én, aki asztallap csiszolás helyett könyvet írok, gyereknevelés helyett nevet adok a meg nem születettnek (képzeletben Borókának hívom a leendő kislányom) és talán egyetlen mentségem sincs a létezésemre, egyetlen épkézláb érvem sincs amellett, miért volna nekem létjogosultságom, miért szabad élnem egyáltalán.

No így jutottam az egyik végletből a másikba. Így láttam meg a valóságot, hogy mihez asszisztálok nap mint nap, amit elég volt érezni, részletek nélkül el tudtam fogadni korábban. Most viszont már tudom a pontos okát, és így minden nap erre kell emlékezzek, hogy miért érnek véget a beszélgetéseink s a találkozásaink Igorral hamarabb, mert oda kell érni az oviba, mert közbe jött valami és vigyázni kell a srácokra, stb. stb.. Nem ez utóbbiak ténye fáj, hanem a körülmény, s már nem tudom azt hazudni, hogy nem látom tisztán: nekem nincs itt semmi keresnivalóm. A szerelmem egy tévedésre alapuló végzet, amit ketten Igorral aktívan fenntartunk, most már ötödik éve. Ez a szerelem egy titkolni való szégyen, az életem végképp értelmetlen és amíg van, takargatni való. És közben folyamatosan ott lebeg a kérdés: te komolyan gondoltad, hogy ez neked összejöhet?

Az ő nagyszerűségével való szembesülés, pedig valójában egyáltalán nem változtat semmin, mégis majdnem megölt. A kicsinyességem és a tudatos illúziókeltés mostantól az életünket nem színezheti elviselhetőbbé. Nagyon sokszor közel van az öngyilkosság gondolata. A fájdalom olykor már fizikai, s talán addig tart, amíg folyamatos a tépelődés, amíg valójában nem döntöm el, hogy megtegyem vagy ne. Az ismétlődő kérdésfeltevés frusztrál és még nagyobb kétségbeesésbe sodor, de talán végre sodor majd egyszer a döntés felé, a tettlegesség felé, a megnyugvás felé. Úgy képzelem így, s ebben a sorrendben.

Az illusztráció forrása: http://media.forumcinemas.ee/1000/Event_6953/gallery/i-CtTLgLv-L.jpg

Nesze neked

Minden este te altatsz el. És nem elég, hogy rövidúton lebénítasz, de egész éjjel rémálmaim vannak tőled. Az ágyam már rég egy ócska moziszék, amitől lehetetlen szabadulni. Beveszlek, most már 300 mg-ot abból, amit egy éve emeltünk 25-re, és hát persze, hogy keményebb hatással bírsz így, be kell valljam. Minden este lenyellek, te rémálom-pirula, fegyvertelenné teszel, megfosztva az akaratamtól, arra késztetsz, hogy nézzem azt a szart. Hogy álmomban nézzem a rettegéseimet, a pánikot és fájdalmat, amit nappal még magamnak sem merek bevallani. Napi 11-12 órán át.

Az egészhez nagyon komoly fegyelem kell. A direktíva az, hogy vedd be a cuccot 8-fél9-kor, amitől fél10-kor már garantáltan beszélni sem tudsz, már fogat mosni sincs erőd, na, és akkor talán sikerül 8-9 között ébredni. Őrület az egész, nehéz elfogadni, hogy csak így mehet. A durva időeltolódás torzulást okoz. Roncsolja a társasági életet. Évekkel ezelőtt megszűntek az esti találkáim, a hosszú, személyes beszélgetések, és nem csak az alkoholnélküliség okozza mindezt. Persze, jó volna illumináltan látni újra a világot, s innen nézve, 5-6 év után, nem igazán tapasztalom, hogy ezt az élményt bármi is pótolhatná. Persze, jó volna, megint magatok közé fogadnátok. De itt már nem csak a pia hiányáról, s az azzal járó szociális izoláltságról van szó. A gyógyszereim gúzsba kötnek. Ha egyszer fenn maradok 11-ig (azaz nem veszem be időben a gyógyszereket), az utána többnapos böjttel és rosszulléttel jár. Rosszulléttel az elvonás miatt, a felborult „ritmus” miatt, ha lehet ezt még ritmusnak nevezni, ezt a durva lenyomást, lassított verziót, alváskényszert és egész napos kávézást, hogy legalább a maradék időben tudjak létezni. Ja meg dolgozni, mert hogy azért azt is kellene. Amire másnak 12 hónapja van, arra nekem 8-9, a rendszeresen hosszú alvások miatt. Sokszor erőtlenül szemlélem a világot. Teljesítmény a rendszeres étkezés, a minimális teendők elvégzése, és a köztes idő eltöltése munkával. A többit felejtsd el.

Te minden alkalommal ezt mondod, hogy drága páciensem, valamit valamiért. Olyan nem lesz, hogy minden jó legyen. Vagy a - kiszámíthatatlanul változó - öngyilkossági gondolataidon imbolyogsz, vagy mesterségesen beszabályozunk, hogy gondolkodni, nem hogy cselekedni, ne legyen erőd (expressis verbis nyilván nem így..). Igen, sok alvás, de legalább nem akarod kinyírni magad, mondja. Ő pedig ott ül aktívan, erősen, szigorúan, mint aki uralhatja az életed, és azt állítja (vagy mondatja vele a tapasztalata?!), hogy igen, ennyi volt, neked ennyi volt, így kell élned míg meg nem halsz, és nincs más opció, mert különben jön a nagyon magas, aztán meg a nagyon mély. No és a rémálmok. Ugyan, az „terápiás téma”. Hát nem hiszem. Ez egy mellékhatás. Persze zaklatott vagyok, és alkatilag mindig nagyon intenzíven és színesen álmodtam, de nem minden éjjel. Szakadatlan, és néha már, pillanatokra, egy-egy kép erejéig, keverem a valósággal. Ártatlan részletek kapcsán, de néha előfordul, tekintve, hogy ennyire felborult az álomban illetve az ébren töltött idő aránya, ez talán természetes is. Jegyzetelsz szorgosan, hátha fel lehet térképezni az összefüggést a gyógyszeradag és a beteg tapasztalata között. De minek. Egyszer talán egy lábjegyzetben megemlíthetitek majd a szakirodalomban, mi meg úgy maradunk. És különben is, úgyis mindegy, a túlzott álmodást terápiás témának tituláljátok, persze, a nyilvánvaló mellékhatással mi mást is lehetne tenni. Az a baj, hogy én ezt az egészet elhiszem.

Olyan messze van a normális élet. Amiben van esély találkozni, együtt lenni, összetartozni, átlag kapacitással bírni és élni, egészségesen szeretni, hasonulni, nem rászorulni, teherbe esni, a következményektől nem rettegni, szülni, szoptatni, gyereket nevelni, s egymást elaltatni. Most még itt vagy te, te 300 mg, most még te ringatsz rémálomba, de én, szépen fokozatosan, száműzlek innét.

Ezennel meghirdetem egyszemélyes emberkísérletemet. Rendszeres futás és jóga, aztán látjuk, hogyan élünk. Nesze neked mániásdepresszió!

 

Az illusztráció forrása:

https://eternalaftermathazombieapocalypse.files.wordpress.com/2012/01/zombie02.jpg?w=495&h=742

Fagypont alatt hőguta

2012. november 23. Az orvosok azt mondják, lehet, hogy bipoláris vagyok. Már nem ketyeg. Felrobbant a bomba....vagy legalábbis valami erőteljesen kirobbant. Vagy épp csak most kezdődik?! Akkor még nem tudtam értelmezni.

Mindenesetre miután megtörtént, hazajöttem és felkerestem a terapeutámat. Összesen kb. háromnegyed év szünet után jelentkeztem be nála, az utóbbi időszakban ugyanis úgy ítéltem, indokolatlan volna a gyakori találkozás. Hisz remekül voltam, a nyár után a napsütéses ősszel éppúgy. Sokat dolgoztam, amit mindig is nagyon élveztem, hisz szeretem a szakmámat. A munkám miatt voltam külföldön is, itthon megszerveztem egy három napos konferenciát, közben írtam a tanulmányaimat, készültem egy előadásomra, szóval a szokásos. Az egyetlen módja annak, hogy a szervezetem elég egyértelműen tudtomra adja a kritikus időszakokban, hogy túlzásba viszem a hajtást, az az volt, ha már nagyon vérzett a nyelőcsövem. Jellemzően ezekben a periódusokban mindig érzékenyebb, de kevés alvással, sok dohányzással, és némi alkohollal terhelve nem volt semmi csodálkoznivaló mindezen. Sajnos nem vettem a lapot, hanyagoltam, s nem mintha csupán ezen múlt volna, de a történtektől datálható, hogy ha nagyon, és szünet nélkül pörgök, már nem a reflux okozza a legnagyobb veszélyt.

Szóval leültem beszélni a pszichiáteremmel. Igyekeztem részletesen mindent elmesélni abból az éjszakából, mindent, amire csak emlékszem, s próbáltam visszaadni azt is, amit a többiek elmondásából raktam össze. Azonnal hívta a rég elfeledett farmakológusomat. „Három év tünetmentesség után újra pszichózis…”- így summázta a hallottakat. Én addig ott ültem és nevetgéltem, míg konzultáltak. Kínomban s egyúttal örömömben: pont ezt akartam elérni. Hogy újra kapjak valami orvosságot. Gondoltam megint néhány hónapra, mint múltkor… Csak azt éreztem, hogy ez most sok volt, s hogy eljött az a pillanat, amikor be kell lássam, ebből egyedül nem tudok kijönni. Ez a probléma már nem Zsombor, mint ahogy anno sem Igor volt az. Annyi, hogy a probléma most épp Zsombor köré csoportosul. Igaz, makacs vagyok, de most megijesztett, hogy AKKOR mások is megláthattak volna, s azok aztán elmondják megint másoknak, s tovább, míg végül az is tudni vél majd mindent, aki nem is ismer. És amit én magam sem tudok. Sajnos az is jogos félelem volt, hogy ami történt velem azon az éjjelen, az netán egy szimptóma, és van neve…

Nna nézzük csak a naptárat… 2012. október, november, illetve december első hete. Hmm, ez tisztán jó két hónap. Igaz, beterveztem egy-két előadást, le kell adni egy cikket angolul, s apropó, most már tényleg meg kéne rendesen tanulnom németül, no de belefér majd. Semmi gond, rákoncentrálok, nem alszom annyit, minden csak okos időbeosztás kérdése. Határidőre lazán megírom a szakdolgozatomat, csak jól jöhet egyszer még az a másoddiploma. Aztán telnek a hetek, s elkezdem ezt, folytatom amazt, de nem fejezek be semmit. Azt viszont kezdem elölről… Még szerencse, hogy nem akarok én már magánéletet, pontosabban férfit s érzelmeket egy napon ne említsünk.

Igazából imádom a konfliktust, keresem, addig sasszézok, míg csak szembe nem jön és el nem talál, a lehető legnagyobb támadási felületen, amit csak nyújtani tudok. Igen, igaz, jó, elmondom, de nincs semmi vész: pár hete itt volt Zsombor… Tudom, már több, mint két éve, hogy semmi közünk egymáshoz. Na és aztán... Hatalmasat keféltünk a liftben, Istenem, na ezekért a pillanatokért érdemes ééélni. Aztán hazament, azóta viszont eltelt egy hónap, s mindjárt indulunk Kassára, a konferenciára. Igen-igen. Természetesen ott lesz, hát pont ő ne lenne ott… Anno, Jesszusanyám, már három éve, ezen az összejövetelen ismerkedtünk meg... Sebaj. Ha nem hazudok magamnak, azt kell mondjam, össze akarok jönni vele, csak egy kicsit, na. Előre szólok. Ó ugyan már, hogy majd fájni fog… Neem, ez már rég nem olyan, veszíteni valónk nincs, a szex pedig olyan pótolhatatlanul állatias, hogy a hülye hagyná ki. Neem, tényleg, oké-oké, vigyázok magamra, jó, írok sms-t, de nem lesz semmi gáz. Nem kell azt annyira komolyan venni, nem lesz itt semmi baj… Ezzel a szöveggel persze senkit nem nyugtatok meg. S azért Igornak bejelentem, hogy a rettegett vágyódás elkerülhetetlen szituációkat szülhet majd, gondoljon rám…

Péntek reggel nyolckor indulunk, mert jó lenne időben kinn lenni. A hét elég sűrű volt, úgyhogy alig volt idő pihenni. Egész éjjel dolgozom, szokásosan ki van centizve minden teendő. Alvásra már nem jut idő, de sebaj, a 24. órát átlépve általában úgyis megezerszereződik az erőm. „Én az éjjel nem aludtam egy órát….” éneklem teli torokból, … „éjfél után, sejehaj, mondta meg, hogy mi baja… ő szeretne, de az anyja nem hagyja.” Na, induláás! Az út jól telik, pörgök, egyszerűen esélytelen, hogy aludjak kicsit. Ahogy átérünk Szlovákiába, úgy érzem magam, hogy végre, hosszú idő után megint ott leszek majd, ahol igen régen nem voltam. Még akkor sem, ha csak egy határ választ el. Olybá tűnik, a Föld bármely pontjára hamarabb és könnyebben el lehetne jutni, mint Kassára. Ami egyébként Zsombor szülővárosa. Ahogy közeledünk, rátapadok az ablakra és igyekszem raktározni a látványt, az illatokat, a hangulatot, az emberek arcát, és megérteni azt a környezetet, ahova én soha nem fogok tartozni. Teljesen felspanol, hogy itt lehetek, ilyenkor senkinek esze ágában nem volna aludni. Teszünk néhány megállót, aztán sötétedéskor már ott is vagyunk. Éber vagyok, kb. a 36. óránál. A tudatom kicsit más, a saját testem határait valahogy máshogy érzékelem ilyenkor, na most igazán érzem, hogy létezem.

Megpillantom Zsombort. Nem olyan már, egy-két percig reálisan látom, aztán ne hallgassatok rám, bárhogy értékelem őt, meg hát, bárhogy is legyen, mégis csak ő az. Állófogadás, kollégák, néhány Becherovka és már helyben is vagyunk. Épp csak szóba elegyedünk a szeretett lénnyel, mikor beúszik a képbe az én drága, kacér barátnőm, Szonja. Róla röviden annyit, hogy általában leküzdhetetlen vágyat érez az iránt, hogy mindig, minden társaságban ő legyen a királylány. Zsombor pontosan tudja, mit gondolok én minderről. És azt is, hogy a legnagyobb problémám ezzel az attitűddel valójában az, hogy magaménak vallhatom… De Szonja sajnos nem is itt követte el a hibát, hanem ott, hogy – mai napig fene érti az indíttatását – eldicsekedett egyszer: hozta már úgy a sors, hogy egy csettintésébe került volna, hogy lefeküdjön Zsomborral. Persze az után, hogy mi már nem voltunk együtt. Törvényszerűen Zsombor mindezt értetlenül fogadta, mikor tolmácsoltam felé, nálunk milyen őszinték egymással a barátok… Nyilvánvalóan rendkívül kicsinyesnek és unintelligensnek találtam a lány viselkedését velem szemben, függetlenül attól, jól látta-e a helyzetet, vagy sem, de nem foglalkoztam vele, hisz ezt a két embert még csak egy légtérben sem láttam soha. A helyzet viszont most kellemetlen, mert én mindig küszködni fogok, valami természetellenes módon, mindezek ellenére, hogy Szonját barátnőmként tarthassam meg. De egy ilyen érzékeny tudatállapotban egy fél mozdulattal elintézem az estét. Kettejük látványától azonnal jön az asszociáció, abból pedig az undor és az önkéntelen mozdulat. Tehetetlen Zsomborunk legnemesebbjét, látszólag teljes mértékben indokolatlanul, úgy rúgom le, hogy utána nem kérdés, aznap este már nem vágyik a társaságomra. Az ivászat folyik tovább, valahol a 42. óra körül Laci viszont ezt nem nézi tovább. Ő mindig észnél van, most is próbál meggyőzni, hogy vigyázzak magamra, és azonnal menjek aludni. Nincs könnyű dolga, mert nem vagyok fáradt, sőt. Még a szobában is rohangálok fel s alá, s az épp aktuális kutatási eredményeimről referálok szegény szobatársaimnak, a szükségesnél, szokásosan, sokkalta nagyobb hangerővel.

Három óra alvás. Hajnalban szégyenérzet, hogy atyaég, mit műveltem. Másnap előadást tartok, utána otthonról hozott pálinkát iszunk, a nap – ezúttal békés - társas élettel telik. Este rám tör valami kimerültség, de erőt veszek magamon, s el is múlik. Bár Zsomborral napközben megbeszéljük a történteket, bocsánatot kérek, ő pedig annyival lezárja: „Semmi baj, Te ilyen vagy…” Aztán este egy szóval mégis földbe döngöl, mikor úgy látja, veszéllyel vagyok rá: NEM. Bár tudom, hogy pontosan tudja mindig, mikor kell velem ilyen határozottan kommunikálni, akkor nem hatódom meg a helyzetfelismerésétől. Vacsora után megyünk a társasággal táncolni. Ott már gyakorlatilag nem iszom, körülöttem mindenki részeg. Mégis a táncpartnereim próbálnak csitítani: fele ilyen tempóval, kérlek, nem tudlak követni!!! Ezek szerint nagyon pörgök.

Közben hívogatom, hol vagy már? Végül megjelenik, és a táncparkett, ill. a tömeg közepén egy lényegre törő mozdulattal jelzem, egész pontosan mit akarok most tőle. Nem durván, de határozott mozdulattal eltol, kicsit már úgy kezel, mint a veszett kutyát: csak egyértelmű kulcsszavakkal és félreérthetetlen mozdulatokkal lehet megértetni velem, hogy ő irányít… Mármint hogy nem én???? Balra nézek, s bár ezt a látványt igazán nem akarom elraktározni magamban, mindig előttem lesz: Szonja ott illegeti magát. Amikor a vele kapcsolatban érzett frusztrációmra gondolok, amelyet talán nevetséges túlzásként értékelhet a kívülálló, a mai napig saját magamat is taszítom. Ő, s a jelenség maga, számomra az árulást jelképezi, és nem szeretem, ha a szemembe mosolyogva elárulnak. Mint ahogy előző este, úgy Szonja valójában most sem tesz semmit, azon kívül, amilyen, de megint csak egy ebhez hasonlatosan… előtör belőlem a pavlovi reflex, csak most nem verekszem… Most elpattan valami… Nem akarok senkit látni. Otthagyom őket, majd Méra barátnőmmel két szót váltva alattomos módon azt hazudom neki, hogy kimegyek az épület elé rágyújtani, egy perc, és jövök vissza.

Kint. Na végre, sehol senki, akik ismernek. Lelécelhetek. Egy fél doboz cigi, öngyújtó, telefon, a kabátomat benn hagytam ugyan, pulcsi sincs rajtam, csak egy ujjatlan felső, de sebaj, nem fázom. El kell tűnnöm. Mindegy, hova, el, messzire, senki ne legyen ott, de legalábbis senki, aki ismerne. Tiszta az agyam, fel tudom mérni az útvonalat, amin haladok. Érzékelem a környezetet, és fel tudom mérni a veszélyt. És a hőmérséklettel is tisztában vagyok, mert látom a leheletemet. Nem fázom, jól esik a friss levegő, nagyon erős vagyok, abszolút ura vagyok a helyzetnek, erős vagyok, még az ördög is velem van. NEMet mondott, NEMet, NEMet. Ha valamit, hát ezt nem viselem el. Nincs szüksége rám, bírja nélkülem… Sőt, visszautasít. Úristen, mi történik, itt vagyok, ahol ő született, ebben a városban. Látom magam előtt, hogy bármelyik utcában ott lehet a szülői ház, rémlik az utcanév is, itt él a családja, itt él az anyja…”…ő szeretne, de az anyja nem hagyja…” Nincs kedvem énekelni. És nem tudom, Kassa mely részén laknak. Csak azt tudom, melyik irányból jött ma este. Nem baj, a lényeg, hogy ki, kifelé már innen, ki végre, ki a városból, ne is lássam… már a Košice tábla után közvetlenül. Láncban szívom a cigiket, mint ilyen felfokozott helyzetekben általában. Út közben már a negyedik autó áll meg, hogy felvegyen. Van, aki gurul mellettem türelmesen, többször megáll, aztán tétovázik, hogy tudna segíteni. Egy kocsiban részeg emberek ülnek, de nem reagálok a hívásukra, így egy idő után ők is otthagynak. Nem is értem, mitől van ekkora forgalmam. Na nem, köszi, megoldom egyedül. Egyébként is pökhendi és bizalmatlan vagyok. Elfogy a cigim. Telefonálok. Felhívom Igort, de nem veszi fel. Kb. éjfél lehet. Meg hát van egy kisfia, lehet, ők már alszanak. Hívom Greget, aki már Andalúziában él. Ő sem veszi fel. Lemerül a telefonom. Hát nem tudok senkivel beszélni, aki tényleg ismer engem? Ez rendszeres lelkiállapot a múltból, amikor a szakadék szélén eszembe jut még, s meg akarom keresni azt, vissza akarok menni ahhoz, aki tudja, ki vagyok, aki ismer, milyen voltam rég. Hát most egyedül. Egy biztos, hogy azokat az embereket én látni sem akarom, akik ott vannak, ahonnan eljöttem az imént. Egy pillanatra sem akarom őket látni, mert éget. Azok engem csúfosan elárultak.

Aztán jó egy óra s mégis visszaindulok. Kiderül, hogy Gergő és Méra már kerestek, hívogattak, kimentek a városba is, de hiába. Beérek a szórakozóhelyre, szembejön Laci. Megfogja a kezem, s ahogy észleli, mi történt, kijózanodik. Rögtön hívja Emese barátnőmet, szerintük összefagytam, dörzsölgetnek, kapok a derekamra egy pulcsit azonnal, s közben idegesen kérdezgetik, de hát hol voltál?? Tetézem a feszültséget, húzom őket, hogy elmentem és dugtam hat szlovákkal, ne aggódjatok már. Közben nagyon figyelek, hogy ne nézzek még egyszer arra a k.baszott táncparkettre, de pontosan tudom, hogy ott van még… Aztán Mérának és Gergőnek monologizálok, a kurvákról és a kurvaságról, rendkívül hangzatos, de - azt mondják - teljes mértékben értelmetlen mondatok hagyják el a számat.

Kiszaladok, Laci, Emese és Gergő utánam… A következő másfél órában ez megy. Ez a három ember nem érti meg, hogy nem kell velem foglalkozni, hogy hagyjanak már engem békén, semmi pánik, csak egyedül akarok lenni. Rángatnak, én valahogy mindig kiszabadulok, de nem sikerül elfutnom. A hely előtti parkolóban folyik mindez. Az autók mögött, a drótkerítés tövében fetrengek a földön, ők fel-felrángatnak, elképesztő, hogy még ezt sem lehet. Közben kihozzák a kabátomat, Emese hozzányom a kerítéshez és lefog, betakar. Nevetünk. Laci szentségel, Gergő pedig kérlel, öltözzek fel. Aztán Gergőre borulva elkezdek sírni. Elegem van. A következő percben pedig kezdődik elölről, megint megszázszorosodik az erőm, egyre határozottabban küldöm el őket a fenébe, hogy értsék meg, én csak sétálni akarok, én csak el akarok tűnni, én csak…. én csak nem akarok emlékezni többé, nem akarok gondolni semmire és senkire, csak hagyjanak már, hogy végre egyedül legyek… Egyszerűen nem hagynak békén. Valamiért nem hagynak ott, pedig nagyon sértő vagyok, s megvádolom őket, hogy valamit itt félreértenek, hisztériáznak itt nekem és túlreagálják, miért ne feküdhetnék bele a meddőhányóba, ha ahhoz tartja kedvem. Különben is, miért ne fekhetnék be egy kocsi alá, s várhatom meg, míg az elindul, ha ahhoz tartja kedvem. Miért nem, miért nem, miért nem lehet már végre engem békén hagyni……

Intelligens diszkrécióként értékelem részükről, de lehet, csak el vannak foglalva azzal, hogy lefogjanak, mindenesetre azt senki nem kérdezi meg, mi történt egyáltalán, miért akarok eltűnni. Verbálisan senki nem próbál most meggyőzni. Csak azt látom, határozottan egyetértenek egymás közt abban, hogy nem mehetek sehová, hogy ezt fizikailag meg kell akadályozniuk. Egyszerűen nem értem, mi ez a nagy felhajtás. Hideg nincs, apám lánya vagyok, mindent kibírok, és van az úgy, hogy az ember egyedül akar maradni. S minél jobban hergelnek, annál erősebben kell lefogniuk. Laci a mentővel fenyeget. Valahogy becsalogatnak, aztán kiszököm, utánam jönnek, újra be. Egyszer sikerül olyan lendülettel kicsapnom az ajtót, hogy egy pillanatra mind megállunk, aztán Emese valahogy megmenti a helyzetet, mielőtt a biztonsági őrök kidobnának. Végül mégis a verbalitás győz. Bár olyan kedves hangsúllyal, mintha egy öt éves kisgyerekhez beszélne, Emese megkér, menjünk be, ott lehet táncolni, és még meleg is van! Úgy látom, azt hiszik, hogy át lehet engem verni. Hirtelen mégis megtetszik az ötlet, ez az, táncoljunk! Bemegyek, pedig átlátok a szitán, hogy ezek csak tőrbe akarnak csalni. Méra benn vár, azt hiszem feszült, mert nem érti, mi történik. Bár komolyan ők csinálják a fesztivált, nem én. Ha az embert rángatják, rángatózik. Mint ahogy végig, azt hiszem, megint van egy olyan körülmény, amit egyedül én figyelek: Zsombor időközben távozhatott, már nincs itt. Hála égnek. Inni akarok, de a pultnál nem szolgálnak ki. Bár az előbb sírtam, most eufóriába hajlik a hangulatom, és Mérával összeborulva táncolunk a kör közepén. Nagyon szeretem Mérát. Bemegyek a WC-be. Szerintük 20 percre, de ilyet csak egy részeg mond, én tudom, hogy nem voltam benn sokáig. A tükör előtt leszólítok egy lányt, Zsombor egyik hallgatóját, ő nem ismer engem. Elmondom neki, hogy tudom ki ő, mintha épp leleplezném és tájékoztatom arról, hogy én ki voltam, terjessze csak a pletykát. Döbbenten néz rám, lehet, azt hiszi, részeg vagyok. Nem baj, imádom az embereket provokálni.

Hajnal 4-kor Laci úgy dönt, hazavisz. Tudja jól, hogy most itt egyedül rá hallgatok. Útközben többször megállok, többször úgy érzem, most itt mégiscsak jó volna meghalni, hogy ne legyen holnap, ne kelljen felkelni, ne kelljen innen elmenni, EBBŐL a városból, hadd maradjak itt. Laci nagyon ideges, azt hiszem hisztisnek tart. A mentővel fenyeget, hogy ha nem hagyom ezt abba és megint lefekszem a földre, kihívja őket. Én még mindig nem értem, mi ez a nagy felhajtás. Egyszerűen csak nem akarok a tudatomnál lenni. Laci elkísér a szobámig, aztán valahogy feladom és bemegyek. Elalvás előtt töltőre teszem a telefont, egy sms vár: VEDD MÁR ÉSZRE MAGAD! Igor felesége az….

Reggel mikor feleszmélek, két üres ágyat látok, és hogy sehol senki. Meghaltak?! Elvitték őket, és csak az üres ágy maradt már?! A második gondolatom már reálisabb: összepakoltak és hazamentek. Ami viszont irreális, mégis így kellett történjen: minderre én egyáltalán nem ébredtem fel. Nem tudom, mennyi ideje ülhetek mozdulatlanul az ágyban. Olyan érzés, mintha kitéptek volna az agyamból valamit és még zsibog. Különösebben nem jár a fejemben semmi, különösebben nem érzek semmit, csak mintha a műtét után még nem tértem volna teljesen magamhoz. Fura csendesség vesz körül. Össze kéne szednem magam és felkelni. Mert azt hiszem, elaludtam. Nem húztam fel az órát. Nem gondoltam a következő napra. Nem számoltam ki, hány órát alhatok még reggelig. Huss, eltűnt a napi rutin. Ilyen soha, semmilyen körülmények között nem történik velem. Ők pedig itt hagytak, az egész konferencia elment kirándulni.

Nagyon lassú vagyok. Felöltözöm, kifestem magam és kimegyek a házból. Süt a Nap. Úgy döntök, lemegyek a városba, ez a nap azért van így, hogy kicsit ezzel a hellyel lehessek. Valószínűleg erre mondják, hogy bizonyos helyszínek mitologizálhatók. Sosem voltam itt, és talán nem is leszek többé, de mégis olyan különös helyet foglal el a szívemben és az agyamban. Elindulok. Nagyon lassan lépdelek. Nagyon lassú vagyok. A negyed órás utat háromnegyed óra alatt teszem meg, mintha szépen lassan, kis darabkákból raknám össze magam újra. A belvárosban keresgélek, eszem valamit. Minden olyan méla. Én pedig nehéz vagyok. Egy barátnőm, aki szintén itt volt, Szonja, felhív, hogy megkérdezze, hol vagyok, jól vagyok-e. Persze, minden rendben. Figyelmes lány, megköszönöm neki, letesszük. Egyszer-egyszer a nap folyamán elsuhan a lábamnál valami, az orvosok erre mondanák, hallucináció, de engem különösebben nem ráz meg. Este hazaérnek a kirándulásból a többiek. Laci haragszik, hogy viselkedhettem ilyen fegyelmezetlenül. Gergő azt hiszem értette, mit lát. Én azt hiszem, túlpöröghettem.

Engem is

Engem is, igen. Mikor anno utánanéztem a témának, egy egészen tág intervallumról lehetett olvasni mindenhol: 3-60% közötti a szexuálisan zaklatottak aránya, csak sokan elfelejtik, törlik gyermekfejjel, de leginkább azért ilyen lehetetlenül bizonytalan a szám, mert legtöbben soha nem mesélik el senkinek.

Nekem két #metoo sztorim van, egy bizonytalan, és egy egészen bizonyos. Az előbbi a fenti okokra vezethető vissza: nem emlékszem rá. Mivel azonban egy Szondi-teszttel gyermek korban abuzáltnak nyilvánított a pszichiátria úgy egy évtizeddel ezelőtt, kifejezetten emiatt felkerestem egy terapeutát, majd több hónapon keresztül folytatott beszélgetés és hipnoterápia után megállapítást nyert, hogy a diagnózis téves. Mai napig nem tudom eldönteni, hogy a doktornő azt mérlegelte vajon, hogy súlyos-e, s feldolgozatlan-e annyira az ügy, hogy érdemes valóban lerántani a leplet, s így újfent traumatizálni s ezért inkább, quasi kegyes hazugságként, a Szondi-teszttel megállapítottakat cáfolta (ez csupán az én eszmefuttatásom), vagy valóban nem történt meg az eset. A teszt szerint minden téren eltérek a normálistól (persze vigyázat, akit vizsgálnak, azzal ez rögtön megesik), a gyermekkoromban vélt vagy valós szexuális zaklatásom híre azonban eléggé megrendített. Fel tudtam idézni egy történetet, a helyszínre emlékszem, úgy 7-8 éves lehettem, mikor ittas huszonéves fiúkkal voltam egy szobában, s az egyikkel egy ágyban. Nem emlékszem, hogy egyáltalán miért, és azt sem, hogy történt-e bármi, csak az érzésre, hogy kinevetnek, és én nem értem a helyzetet.

A történetet nem utólag kreáltam, emlékszem a szobára, a cigi és piaszagra, a srác hajára, de lehet, ez csupán racionalizálás. Lehet, csak összekötöttem két, egymás szempontjából tökéletesen indifferens témát. Lehet, hogy kiszíneztem, lehet, az emlékekből fűztem valami magam számára is hihetőt, de ez tényleg nem fog sosem kiderülni, nem fog bebizonyosodni. Talán épp úgy, mint ahogy a gyerekkori zaklatások nagyobb része, soha.

Engem is, igen. Teljesen más közegben és kultúrában, teljesen más normákkal, Közép-Ázsiában, 23 éves éretlen, fogalmatlan fejjel. A fizikai zaklatást megelőzte egy többhetes pszichés ráutalás az illető részéről, kiszolgáltatott helyzetben voltam mindvégig, senkivel nem tudtam összekapaszkodni, hogy védjem magam.

Ha egy kicsit kevésbé intelligens, nem úszom meg. Egy étteremben vacsoráztunk azon az estén, megvendégeltek minket a helyiek, s fogyott az alkohol, főként a fiúk ittak. Este 11 körül visszaértünk a szállásra és lefeküdtünk aludni. Hajnal 4 körül ébredtem, hogy szaladnom kell a wc-re, ami, a helyi vidéki közegben, az udvaron elhelyezett budit jelentette. Rövid ujjú póló, és térdig érő nadrág volt rajtam, amiben aludtam. Meglepetésemre a srác kinn kóválygott az udvaron, megkérdezte udvariasan, jól vagyok-e, bólintottam, ugyanakkor furcsálltam, miért van ébren. (Több órája már, hogy hazértünk s lefeküdtünk aludni, s az alkohol hatásának is el kellett múlnia ennyi idő alatt.) Hideg volt és csak egy lámpa égett odakinn, szaladtam vissza a házba, mikor a sötétben, a bejáratnál hátulról elkapott, és hozzászorított egy korláthoz. Hosszú perceknek tűnt, amíg dulakodtunk, de nem tudom, valójában mennyi ideig tartott. Úgy próbáltam rúgkapálni, hogy közben iszonyodtam tőle, a lényétől, amit az utóbbi hetekben megtestesített, de főként az erektált péniszétől, amit folyamatosan hozzám nyomott. Mivel hátulról szorított a korláthoz, illetve magát hozzám, nagyon nehéz volt védekezni, s kiszabadulni, én azt hiszem, nekem ez nem is sikerült. Először önkéntelenül magyarul kértem, aztán jöttek a kulcsszavak az ő anyanyelvén, hogy NE, hogy hagyja abba, amire végül elengedett. „Rendben”, ez szakadt ki belőle, hogy „rendben” és én már szaladtam be a házba. „Rendben”, a hangsúlyában volt valami nagyon furcsa, valami nem egészen iszonytató, mint inkább megengedő, valaki olyantól, aki végül futni hagy, akinek akár még hálás is leszel végül. Atyaúristen, hogy így emlékszem rá, a mai napig így emlékszem.

És a haragomat, a tehetetlen dühömet, a szégyent, amit átéltem, én nem is annak tulajdonítom, amit ő tett. Nagyon furcsa volt. Tudtam, hogy hibát követtem el, talán túl kihívóan öltözködtem (nem arab országról beszélek), esetleg félreérthetően viselkedhetettem, bár az első perctől nem volt szimpatikus. Haragudtam magamra, és szégyelltem, borzasztóan szégyelltem még sokáig, hogy nem tudtam megvédeni magam. Azt hiszem ez volt a legerősebb fájdalom bennem. Utána sokáig álmodtam még azt, hogy szemben áll velem, és rugdosom, ő viszont állja.

De nem rá haragudtam igazán. Tőle viszolyogtam, és soha többé nem akartam látni, pedig utána szó nélkül, mintha mi sem történt volna, még két hétig minden nap le kellett ülnünk egy asztalhoz. Arra haragudtam igazán, aki ezt hagyta. Aki ezt hagyta, így a dologra rábólintva, az egészet elhallgatva, hogy a nemzetközi csapat együttműködését egy ilyesfajta botrány véletlenül se vághassa ketté. A dulakodásunk ugyanis egy nyitott ablak alatt történt, azon szoba ablaka alatt, ahol aludtunk. És mint kiderült, nem volt hangtalan: egyikünk, a projekt magyar vezetője, felébredt a zajra. Mire beértem a szobába, csak azt láttam, hogy némán ül és néz ki az ablakon, aztán maga elé motyog, hogy ez durva volt, ha még sokáig tart, kijön segíteni. A zaklatóm, aki megkegyelmezett, hívjuk most már valahogy, mondjuk A-nak, kevésbé dühített fel az akcióval, mint az a rohadt cinkos, aki néma azóta is. A-tól is viszolyogtam, de a magyar kollégával, aki végignézte, s a másik magyar sráccal, aki szintén megtudta másnap, de nem tett semmit, sokkal nehezebben oldottam fel a konfliktust. Ez még az elemi iszonyatnál is erősebb utálatot és megvetést váltott ki belőlem, még súlyosabb kérdéseket vetett fel bennem, mint ahogyan az egyszeri „bennszülött” viselkedésére reagálni tudtam. Az utóbbi elengedett, pedig a képességei nem feltétlenül jogosították volna fel rá, hogy egy ilyen helyzetben végül megállja, s megkönyörüljön. Talán érthetetlenül és nagyon bután hangzik, de a helyi keretek között kellett értelmezni az adott sztorit, a tettest és a cselekedetét. Éppúgy az én honfitársaimét, akik kapcsán viszont sosem váltam megértővé.

De ott és akkor ez nem volt ilyen tiszta. A történetnek több érdekes szövődménye lett. A klasszikus, szinte törvényszerű reakciókon túl, mint az önvád, az érzés, hogy magamnak köszönhetem, és az, hogy még hónapokig azon kaptam magam, hogy rosszallóan nézek más nőkre (már itthon), amiért túl kihívóan (értsd: kilátszik a válluk…) öltözködnek. Szóval másnap reggel elmondtam a magyar kollégáimnak, hogy mi történt, és erre a maradék közösen, a távolban, tehát az itthontól némiképp szeparáltan eltöltött két hetünk alatt nem érkezett reakció. Az volt a céljuk, hogy felejtsük el, és hogy ne csináljak botrányt. És én elbizonytalanodtam. Elbizonytalanodtam, hogy ez megtörtént-e, hogy biztos ez történt-e, és hogy nekem van-e jogom emiatt szót emelnem. Ha nincs szemtanú, talán utólag megkérdőjelezem a saját tapasztalásomat. És meg is kérdőjeleztem magamban pár nap gyötrődés után, hogy van-e jogom szólni, vádolhatok-e mást, aki ezt megtette, vagy nem, vagy olvadjak bele a semmibe, alkalmazkodjak a bármihez, ami velem történt, talán meg sem történt, s talán én magam sem létezem bizonyosan.

A nyelvi akadály szerencséjükre erős gát volt, és akkor még függelmi viszonyban voltam a kollégáktól, így nem léptem. S emellett ott nem volt térerő, nem volt telefon, nem beszéltem senkivel. Főleg nem erről.

Mikor visszaértünk Magyarországra, kissé tétovázva mondtam el egy közeli barátnőmnek, mi történt, tőle érkezett az első egyértelmű reakció. Bizalomvesztett voltam még olyan férfiakkal szemben is, akikkel kifejezetten jó volt a kapcsolat, s egy ideig problémát okozott az erekció érzete, amit aztán szépen fokozatosan sikerült Igorral feloldani. Aztán elfelejteni az egészet, meg nem beszélni róla többé.

Valószínűleg elhittem végül, mert ezt tapasztaltam, hogy ezt meg lehet csinálni, mert belefér és nincs nyoma. És talán elhittem azt is, hogy ha én emlékeztetek, azzal magamat feketítem be, belőlem lesz áldozat, vagy olyan, aki áldozatként kívánja láttattni magát. A megvetést és a szégyent még mindig magamon érzem, és ki vállalná azt fel szívesen. Szóval #metoo, név nélkül és halkan, mint sokan, valahol ott a 3 és a 60% között..

Az illusztráció forrása: http://images.fineartamerica.com/images-medium-large/her-shame-dena-cardwell.jpg

Magával rántó

Nem tudjuk, hogy kell csinálni, pedig ez idővel csak rosszabb lesz, ha nem keressük meg a megoldást. Együtt élünk, még ha nem is egy helyen, s a depressziós hullámaim már rég nem csak engem készítenek ki, de téged is. Sőt, most úgy érzem, téged még jobban, mert te harcolni akarsz ellenük. Azt hiszed, tudsz segíteni, pedig ebben nem lehet. Minden telefonhívásod és találkozásunk számít, szinte kizárólag csak az, mert életben tart, a fejem így épp kinn van a szarból, de kirántani még te sem tudsz belőle. Ki szeretnél rántani, s én most próbálom veled megértetni, hogy ez nem lehet cél. Próbálom szelíden elmagyarázni, hogy csöndben ki kell várni, míg vége lesz, egyebet nem tudsz tenni, mert túl közel vagy, s egyebet én sem tehetek, mint várom a végét. Miközben okoskodom, kirajzolódik előttem is a kép: a hullámokban ketten vagyunk betegek – a depresszió mellett a dühkitöréseimről nem is beszélve. Csak egy percre halkulok el, és te már hallod a sírógörcs előszelét, és már érzed a kést a gyomrodban – amit most már tudok, mert mondod. Megdöbbent az érzékenységed és a szereteted, nem tudtam, hogy ennyire bízhatom benned, idáig nem szerettelek eléggé. Az együvéválásunk fájdalmas ilyenkor, de nem mehet másként. Most érzem, milyen fájdalmas. Türelmetlen vagy és bántod magad azzal, hogy nem megy, hogy tehetetlen vagy, illetve úgy érzed, nem hatsz rám jól. Erre én ijedek meg, hogy ha nem álcázok, elmenekülsz, mert nem bírod már azt, ami újra és újra jön, és nem bírod már a rettegést sem, hogy mikor teszek kárt magamban. A kör ördögi, ha nem lenne olyan erős és függő a szerelmünk, már rég nem beszélnénk.

Nem tudjuk, hogy kell csinálni, csak hogy muszáj lesz valahogy, mert külön nem szeretnénk. Én próbálom titkolni, de minden hangsúlyomat ismered már, sokszor az arckifejezést is látod minden szavammal, ha épp csak telefonon beszélünk. Nem mondom neked, ha ki akarom nyírni magam, nem mondom, azt meghagyom olyanoknak, akiknek ezt hallani nem fáj. De sehogy sem tudlak átvágni. Így marad a félelmed és a kétségbeesett kérdés, mit és hogy kell ilyenkor tennünk.

Hogy erre volna való a pszichoedukáció? Ahol elmondják a beteg hozzátartózóinak, hogyan kell viselkedni, hogyan kell túlélni mellette? Igen, talán erre, talán az ilyen szituációk jó megélésére. Egyelőre megegyezünk abban, hogy ha érzem, hogy rosszabbodik, megállítom a folyamot azzal, hogy befejezem a beszélgetést, vagy megkérlek, most ne gyere. A szeretetünket tanuljuk most, a fuldokló magával rántja a rutintalan segítőt: a segíteni akarásodat miattad nem fogadhatom el. Mint ahogy Peti, te is visszamentél Zsoltért a hegyre, hát erről van itt is szó.

Nem tudjuk, hogy kell csinálni, felteszem hát a „mindenttudó” guglinek a kérdést, mi lehet a megoldás. (Röhej.) Ritkán olvasok fórumokat, evidens, hogy miért, de most ráakadok egy-két megdöbbentő megnyilvánulásra. Vagy inkább: érthető, természetes reakcióra.. Mind így kezdődik: nekem ráment x évem egy bipolárisra, vagy: én éltem egy ideig depresszióssal, ne tedd. Mindnek az a végkicsengése, hogy el kell ezektől az emberektől menekülni.

Most nem a sértettség miatt írok, inkább a félelem szól belőlem, és a tanácstalanság, hogy kell úgy csinálni, hogy a társ ne ezt érezze közben, hogy ne azt érezze előbb vagy utóbb, hogy az együtt töltött idővel elvesztette az életét. Úgy látom, hogy a közeli nem segíthet, a próbálkozásait el sem szabad hát fogadni, mert abba mindkét fél belepusztul.

Csak a pszik maradnak, csak menjünk el hozzájuk, csak jussunk sorra, csak győzzék a munkát. Viszolygok az egésztől már rég, csak a gyógyszert iratom fel, a többit feladtam évekkel ezelőtt: nincs rá pénzem, s mivel anélkül nem megy, ezért nincs hitem sem benne. Most viszont megértem végre, hogy így már ketten vagyunk betegek, ha nem zárok be eléggé, hogy megvédjelek, ha nem értem meg, hogy így csak a fuldoklásomban leszel társam.

Betegnek lenni talán magánzó tevékenység, ahogy túlélni is. Ha kell segítség, segítsenek a távoliak!

Az illusztráció forrása: http://m.cdn.blog.hu/ku/kulturpart/image/2012-07-17/7909128/drown4.jpg

Angyallal

Minden alkalommal elmondtad, hogy meg fogsz halni. És tudtam, hogy ezt a legpontosabban és a legtisztábban te láthatod csak. Aztán tényleg eljött, s te elmentél vele, és én még mindig nem tudom ezt az egészet hova tenni. Pedig egészen elfogytál már, elfogyott a memóriád, és a végén már kedved sem igen volt. Nem sírtál már, tisztán, határozottan megfogalmaztad, hogy vigyünk téged haza, oda, ahol születtél, mert ott akarsz meghalni, ahol a világra jöttél. A végére már minden sokkal elemibbé vált, a kommunikációnk mentes volt minden sallangtól és kötelességtől, eltűnt a manír, minden álarc, minden sérelem, előítélet, rossz vagy jó emlék, minden eltűnt, és kizárólag maradt az, amit a jelenben, ott és akkor éreztél. Édesanyádról neveztek el engem, és most, majd’ 32 év után találtunk mi egymásra. Talán nálad is most ért össze a két végpont, bennem egészen idáig fel sem merült a kézenfekvő megoldás. Pedig az unokád voltam én is, és látszólag nem tagadta ezt senki, te sem tagadtad soha, csak épp sokáig nem volt ennek semmiféle mögöttes tartalma. Mikor a halotti torhoz keresgéltem rólad képeket, „olyat, amin még nem beteg”, akkor láttam a két nő közti különbséget. Nekem betegségedben lettél nagymamám, és te is akkor láttad meg bennem először a 80 éve meghalt nővéred – és szerintem kicsit magad is. Fordítva egyre bizonyosabb.

És most egy pillanatra azon veszem észre magam, hogy azt hiszem, levelet írok neked, és csatolok hozzá majd egy képet, amit én festettem, s amire talán csak jó szívvel lehet nézni. Festettem neked is, emlékszel? Madarat, és angyalkát. A százszorszínes papagáj kitárt szárnyakkal repül felfelé, tőlem szokatlan pasztell színnel a háttérben, nem éget, nem bánt, csak úgy békésen, fel nem zaklatón. Azt szerettem volna, hogy vidulj fel tőle, mert akkoriban jött ez a dilim, hogy a színek gyógyítanak. Engem addigra gyógyítottak meg, hát ezért. Nálad pedig pont akkor kezdődött. Hirtelen történt, elindult és valami végérvényesen megváltozott. Azt hittem, időskori depresszió, és egyébként az is volt, bno kód ide vagy oda – csak az okát nem láttuk még. Folyton sírtál, könyörtelenül rádszakadt az egész életed, és az elmesélésedből úgy tűnt, talán az első 15 évben el is dőlt minden. Emlékszel? Akkor hallgattalak sokat, mármint magunkhoz képest, s így mostanra eljutottunk odáig, hogy hiányzol. Képzeld, Nagymami, hogy hiányzol. A betegséged kezdetéig nem nagyon jelentettünk mi egymásnak semmit. Csak egy rokoni szál volt, nagyon kevés érzelmi töltettel. És hogy aztán így alakult, látom, milyen jó, hogy a végére lettünk máshogy. Mert a végére más voltál. Nem volt benned gőg vagy rosszindulat, mert a saját fájdalmad empatikussá és figyelmessé tett. Talán egyszer láttalak valami ilyesminek korábban. 11 éves voltam, megérkeztünk a házba, benn találtalak a konyhában, odaszaladtál és azt mondtad, a fiad, Jancsi nincs többé. Azt hiszem ezt a kétségbeesett, elhagyott nőt ismertem meg később, végérvényesen. Ezzel a nővel tudtam beszélgetni, szörnyű, de csak vele ment. Az angyalkát azért festettem, mert ha már el is felejtettél mindent, rá-ránézve a képre, újra és újra jöhetett a meleg színekbe burkolt őrzőangyal képe, azé, aki mindig emlékeztet, hogy vigyáz rád. Rajzoltam neked valaki olyat, aki vigyáz rád.

 

Közel

Nagyon jó volt újra ott lenni. Sokat gondolok arra, milyen jó volna megint kinn, majd ha vége a háborúnak, majd ha béke lesz. Sokat gondolok rá, de álmomban most végre újra ott is voltam, hosszú idő után megint. A vár épen állt. Talán álmomban is csak gondolat volt, egy bizonyosság, mert kívülről nem láttam, csak tudtam, hogy ott vagyok, hogy benn vagyok. Elvittem a szeretteimet is, hogy lássák végre, amiről annyit meséltem. Benn voltunk, valójában egy 20. századi épületrészre emlékszem, semmi nem roncsolódott. Még csak fel sem törték, ahogy valójában, még csak eszközöket sem vittek el a lázadók. Kinyitottam egy szekrényt, és sorban álltak az otthagyott ruháim. Több kabát és szoknya, szép színekben, érintetlenül, sértetlenül, és még csak ráülepedett por sem jelezte, hogy közben eltelt hét év. És én még csak nem is vettem észre, hogy hiányoznak nekem. Elfelejtettem, hogy voltak. Fekete csipkés szoknya került elő és zöld kabát, a régi én, a régi színekkel, szabással, textillel. Nem pusztult el, minden megmaradt.

És emlékszel még? A múltkor üzemzavar volt, leálltak a villamosok a körúton. Tavaszi lenge szél, épp sötétedett, a Wesselényitől a Boráros térig sétáltam hát. Újra tavasz volt, hisz ezek ugyanazok az épületek, ugyanazok a feliratok, ugyanazok a színek és színtelenek. És talán nem is most van, vagy igen, s akkor viszont meg sem történt az utóbbi sok év. Olyan könnyed újra minden, én is könnyed vagyok megint. Ez nem ez a súlyos évtized, ez a háború előtt, a menekültválság előtt, a megbomolt kormányunk előtt, a ceu bezárása előtt, a kerítés előtt, a tömegekbe hajtás előtt történik. Legalább egy percre. Egészen jó emlékezni, egészen jó megélni, egészen jó megálmodni.

Persze álmomban nem bíztam így sokáig. El akartam hozni az emlékeket, meg akartam menteni. Összeszedni mindent, sietve-kétségbeesetten összehajtogatni és elpakolni az ottfelejtett ruhákat, az ottfelejtett énemet, és talán még az emlékező várat is, gyorsan, gyorsan, mielőtt folytatódik a valóság.

 

Az illusztráció forrása: http://www.thisiscolossal.com/wp-content/uploads/2015/12/Flint_07.jpg

Szelidített hullámok

Tavasszal lesz négy éve, hogy – több hónapnyi megfigyelés után – mániás depressziósként diagnosztizáltak.

Azóta sok gyógyszert szedtem. A hangulati hullámok, amelyeket a napfény és a hőmérséklet befolyásol olyan erősen (tényleg!), nagyobbrészt letompultak, mert most háromféle gyógyszert szedek. Korábban kifejezetten „fényérzékeny” voltam, a Nap hiánya hirtelen depressziót okozott olykor, csakúgy fogta magát, délután 4-kor megjelent és ott is maradt egy időre. A hirtelen felpörgés szintén így érkezett, és volt, hogy egy nap alatt megéltem mindkettőt, nem tudtam viszont befolyásolni egyik állapotot sem.

Most is szeretem a napfényt, de mértékkel, olykor már sok, mintha a túl sok cukortól émelyegnél, úgy tud zavarni, és mint a hirtelen leégés után, mikor jól esik rá a borogatás, úgy lélegzem fel, ha kis időre beborul.. Én, aki anno fényterápiás lámpával éltem túl a telet, most már sokkal kevésbé befolyásol a napfény hiánya. Érdekes egyébként az is, szakember valószínűleg könnyen meg is válaszolná, miért, de ellentétben azzal, ahogy készítmények szedése előtt a kabát alatt egy szál felsőben rohangáltak télvíz idején, mostanra kifejezetten (vagyis valószínűleg normális mértékben) fázós lettem. Ebből az egészből, amire így summázva kis nosztalgiával gondolok, azt érzem meg valamelyest ma is, hogy ha hirtelen szökken fel a hőmérséklet, és azokon a reggeleken fél órás ugrálással kell levezetnem az első energiahullámot, ha kinn süt a nap. De ez most tényleg csak halovány utánzata annak, ami kezdetben volt – mielőtt megtaláltuk volna a megfelelő gyógyszerek kombinációját és dózisát. Az elején ezt egyszerűen ki kellett kísérletezni, s mivel ez csak a javamra vált (még akkor is, ha nehéz, de tudom, hogy ha ez nincs, még nehezebb…), emiatt kár volna hőzöngeni. A jelenlegi gyógyszerelésem előzménye öt-hat másik gyógyszer volt, és a finomhangoláson múlik viszont a legtöbb. Ezek csak hangulati hullámok, és ez „csak” egy hangulatzavar, nem érzelmileg beteg a bipoláris beteg. A hangulatváltozás viszont sokszor mindent visz, feltépi azt, aminek már a hege is alig látszott, szétszakítja, ami eddig egyben volt, alattomosan bebújik oda, aminek létezéséről sem tudtál, mélyre fúr, aztán a plafonig fröccsen. És hát itt nem a közben kialakuló konstans hányinger a legnagyobb baj, mert az kellemetlen, sőt, rohadt kellemetlen tud lenni, és élni így nehéz, de az is, hogy ez bármikor életveszélyessé válhat/tehet, amiről a környezet tudna mesélni – állítólag nehéz a bipolárissal élni.

A jó gyógyszerelést általában a betegségbelátás hiánya követi, vágyódás a kilengésre, rettegés az unalomtól és az unalmasságtól, tudni akarása annak, hogy most csak másokról beszélek-e ilyenkor, vagy tényleg saját magamról is. A jó gyógyszerelést követi az elégedetlenség, és az újabb és újabb felismerés – hogy ennek tényleg sosem lesz vége. Tudjuk, persze, mondták az elején, hogy nem gyógyítható, na de… valahol leghátul, titkon, mégis hajlamos az ember azt hinni, hogy idővel kipörgött már, aminek ki kellett, leforgácsolódott, ami tudott, nagyjából sínre álltunk, és innentől csak követni kell a pályát, az életben legalább erre nem lesz több gond. A fenéket.

A jó gyógyszerelés majdnem mindent megold, néha mintha még a lélek bipolaritását is csitítgatná (dopamin…), de a hatáshoz mindig jár a mellékhatás. Egyre jobb és jobb gyógyszerek állnak rendelkezésre, persze a saját tapasztalataimról tudok mesélni. A májfunkciót 3-4 havonta kontrolláltatni kell, mert egyes gyógyszerek együttes használata befolyásolhatja azt. Valamennyit hízol, hát persze, ez már nem a lítium generációja, de azt nem jelenti, hogy tökéletesen elkerülhető. Befolyásolja a fogamzásgátló tabletták hatását, emiatt azt nem szedhetjük. Van, amelyik egyszeri kihagyása olyan erős rosszulléttel járó elvonást okoz, hogy az ember utána egy életre megfogadja: még a sarki boltba sem indul el lamotrigin nélkül többé. És még sorolható tovább, az én gyógyszereim (hangulatstabilizálók, antipszichotikumok) így viselkednek. A kikerülhetetlen, amibe még mindig nem nyugodtam bele, az egy olyan mellékhatás, ami valójában a terápia fontos hatása is egyben: ezek a gyógyszerek nagyon altatnak. Régen volt úgy, hogy 48 órán át ébren tudtam maradni és dolgozni, és azt követően felkeltem 5-6 óra alvással. Az utóbbi hónapokban álltam rá arra, hogy este 10-kor lefeküdjek, így van esély reggel 7-8 között ébrednem. Mert így vagy úgy, de a 10 óránál kevesebb alvás (pl. 8 óra!) kiüt, és ez olyan érzés, mint gyógyszer nélkül 2-3 óra lett volna összesen a pihenési idő, s emiatt csak 5 kávé és 2 energiaital segíthet át a napközben holtpontokon. Napi (mindennapi!) 9-10 óra alvásról van tehát szó, ami nem csak, hogy rengeteg idő az életből, de a szociális létben is korlátoz, ha épp meg nem szünteti azt... Ahhoz, hogy este 10-kor aludjak, be kell vennem este 8-fél 9 között a gyógyszert, ami erősen szedatív hatású. Egész egyszerűen este 8 után programot ne szervezz, ez hát a direktíva, ami azzal jár, hogy egy óvodás kisgyerek is tovább bírja este, mint ahogy én arra képes volnék. Persze tehet olykor kivételt az ember, fennmaradhat 11-ig is akár, de annak általában megvan a böjtje. Ebben nincs túlzás, ez sajnos így néz ki. Cserébe kiegyensúlyozott vagyok, pontosabban: csak így vagyok kiegyensúlyozott.

Na de ezzel az elképesztő alvásigénnyel nem csak az a gond, hogy sok időt vesz el, de a betegség miatt egy nagyon érdekes és szomorú jelenség is kezd kirajzolódni előttem az évek során. Amellett, hogy 10-kor fellövik a pizsit, még piálni sem piálhatsz. Persze már nem is volna kivel, hisz a többiek ilyenkor kezdik, és általában nélküled. Engem talán ez a betegség mentett meg az alkoholproblémáktól – ugyanis imádtam inni, és szívem szerint ma is csinálnám, de egyrészt látom, milyen az, ha valaki folytatja ott, ahol nekem abba kellett hagynom, és az pár év után nem feltétlenül nyújt vonzó látványt. Másrészt ilyen opció tényleg nincs. A gyógyszerekkel együtt jobbára csak patológiás részegségben lehet részed, ami nem hasonlít az igazi alkoholittassághoz, tehát még feltétlenül (hangúlyozom, ez is gyógyszerfüggő) be sem tudsz rúgni rendesen (vagy sehogy). És egész egyszerűen nem szabad. Utoljára egy éve ittam – több év után, két estéről és összesen 6-7 felesről volt szó – aztán a krízisintervencióról vittek át a pszichiátriára. Kísérleteztem a témával, és mivel lassan tanulok és nagyon szeretek inni (jelen időben, mégha nem is csinálom már), újra és újra előjön a téma: túlzás nélkül, ezekkel a gyógyszerekkel, ezzel a betegséggel, és pl. egy ilyen pszichés érzékenységgel, mint ami nekem van az alkohol kapcsán, 1 dl sör is visszaüt több nap után. Nagyon könnyen kibillent, sírógörcsöket, dührohamokat okoz, hétfőn este megiszom néhány korttyal, szerda-csütörtök környékén lehet számítani a következményre – amiről a szerelem tudna leginkább mesélni.

Oké. Szóval időben lefekszünk, nem piálunk, nem vagyunk másnaposak, soha többé, cirkadián rendszer a helyén – ezek egyébként tényleg, mind kétségtelenül pozitív hozamányai a dolognak. Igaz, jó volna napi 7 órát aludni 10 óra helyett, és ezt még nem adtam fel. De visszatérve: eltűnt a társaság. Jóban vagyok sokakkal, hisz még így is hangos vagyok, szórakoztató, gondolnám én, hogy akár jó társaság is, de a társasági élet az egyszerűen nincs alkohol nélkül. Dialógusok vannak, hosszan, mélyen vagy épp felületesen, néha személyesen, többnyire viszont telefonon vagy chaten. Ennyi maradt. Mindenki inni akar, aki találkozni akar, ez viszont már nem a bipoláris depresszió hátránya, hanem annál szélesebb körben általános jelenség.

Ebben az egészben semmi olyan nincs már, mint a kezelés legelején volt, csak bírja az ember tartani a képtelenül lassú és szabályos tempót a körülményekkel és a lehetőségekkel – az élettel ez olykor nem könnyen egyeztethető össze. Ami meg a hárdkórságot illeti: az megvan bőven, csak tisztán áttevődött a lélekre.

Az illusztráció forrása:

https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/736x/e3/4d/5d/e34d5dfbde2c2dd36c979b903965a6a6.jpg

Elmaradt

Elmaradt a temetés. Pedig kijárt volna, ha már vége. A valóságaink ketté váltak, és ez az egész olyan értelmetlen. Meg vagy őrülve, és én nem tudom már, ki vagyok, ami majdnem olyan ijesztő, mint rájönni arra, hogy azt sem tudom, te ki vagy. Mindenesetre a találkozónk után nem marad belőlem semmi, állok a téren, szürkületben, napszemüvegben és kabátban, és egyre csak azt érzem, hogy semmi vagyok, nem vagyok, és főként nem vagyok nő, ez mostantól bizonyosság. Csak egy kabát vagyok, és esetleg egy szemüveg. Minden kicsúszott alólam, esetleg a vállfa lehetek én, ami a kabátot tartja; és kabátnak mutatkozom. Most fel kell ismernem vállfa-létemet, kreálnom kell hozzá egy identitást, hisz ennek a kabátnak legalább látszólag működnie kell. Be kell járnia a munkahelyére, végig kell sétálnia az utcán, mint akinek lábai is vannak, tenni-vennie kell, mint aki tud gondolkozni, és mosolyognia, hogy látszódjon az, hogy nem történt semmi. Heteken keresztül tetőtől talpig feketében járok. Segít.

Akkor elgyászoltalak és most újra élünk.

Az illusztráció forrása: http://aztadom.co/wp-content/uploads/2015/01/1185.jpg

Démonok, múzsák s szirének

Szóval adott ez a rohadt helyzet, ami még sokáig adott lesz, mert nem vetjük el. A leltár hatunkból áll, hármunkon kívül még ott van a három kisfiú. Több leltár is van.

Én, a Démon és a szerelmem, annak a felesége, és a három gyermekük.

Én, az Otthon és a férjem, a három gyermekem, és még egy nő, akiről van tudomásom, de könnyebb a látszat, hogy nem létezik, hátha úgy visszasimul a múltba magától.

Én, a Szakadás, a feleségem és a szerelmem, olykor: én, a szerelmem és a feleségem, néha: én, és az egyik meg a másik, és már csak a három gyerek a biztos.

Én, az Oknak hitt, a két bátyám, apa, anya, és még valaki, aki már fogantatásomnál ott volt.

Én, Oedipus, az öcséim, anya nagybetűkkel, apa annál kisebbel, meg időközben jött még valaki, aki igazából már azelőtt ott volt, hogy anyáék ismerték volna egymást.

És én, a Szeretet, a bátyámmal, az öcsémmel, anyával, de ugyanúgy apával is, meg van valami hatodik.

5, 3,5 és 2 évesek. Mi együtt 3 évesek, de az már sokadjára, mert 16 éve újra és újra felszakítjuk a látszatot. Tehát én vagyok az első én, amiről még inkognitóban sem könnyű írnom. Én vagyok a hatodik, ha onnan nézzük, én vagyok a vissza-visszatérő, de soha meg nem érkező.

Szóval adott ez a rohadt helyzet. Belelógunk egymás életébe, és nincs menekvés. És ez csapatmunka kell legyen, mert elmúlni nem fog, élni viszont szeretnénk.

Szóval adott ez a rohadt helyzet, akkor is adott, ha nem nézünk oda, akkor is adott, ha ki akarunk szakadni belőle, ha épp utálatosak vagyunk, rosszak, egymástól viszolygók, magunkat megtagadók, szeretetlenek, múzsák helyett épp csak szirének, akkor is. Benne állunk, és egymáshoz kell szólnunk, amint mindannyian összeszedtük hozzá az erőt.

Tehát adott… és itt most negyedjére futok neki, magamban ezredjére… A döntés tárgya nem az, hogy menni, vagy maradni, hanem hogy élhetően hogyan csinálni, mert ez elől nincs menekvés. Senki nem így képzeli, senki nem így képzelte, 16 éve sem, 10 éve sem, és örültem, mikor megnősült, és örültem, hogy végre ez nekem már nem fáj. És örültem, hogy szabad vagyok. Most viszont együtt égünk a tűzben, most már hatan és ideje őszintén bemutatkozni. Szia, én vagyok a Démon, és nem akarok démonod lenni többé. És szia, én pedig az Otthon, és mindig az otthon leszek. Egyikünket sem lehet kikerülni, és egyikünk sem távozik már. Nem a többnejűségre gondolok. És nem erőltetem a naivitást, hogy nem az életért harcolunk mindannyian.

Szóval adott ez a helyzet, nyugodtan hívjuk életnek, mert lehet, hogy undort kelt ez a szöveg, természetszerűen, de ez még akkor is létezik, ha nem írjuk le. Adott vagyok én, aki nem hisz a címkékben, mégsem képes a konzervatív szemléletet levetkőzni, és ezért még mindig nem önazonos. Aki démonizálja saját magát, nyugi, legalább ennyi, te büdöskurva, gondolja már a fejemben a háborgó, kedves olvasó, jogosan, ez az, legalább egy kicsivel legyen könnyebb, köszi, igen, értem, igazad van, feladom, persze, olvasóm, tudom hogy te én vagyok valójában, de igenis van de: adott ez a helyzet, sőt: ez a helyzet adott, amin sokat lehet és fogunk formálni, mert mindig is (legalább) hatan leszünk benne.

Mert mi van akkor, ha ő, akit pont így és ilyennek szeretek, ilyen felelősségteljesnek (mert az, ezért van dilemma), makacsnak (hát persze), és egyetlennek, mi van akkor, ha végül elvett mást, végül lett más gyermekének apja és… és vagy de, vagy tök mindegy: végül, és legvégül is: visszatért. Mi van akkor. Nem attól lett volna ő ő, mert mindezeket velem csinálja, és hogy úgy alakult, nem pedig így, az a szerelmünkön semmit nem volt képes változtatni, nem egy helyzet hozta, és úgy tűnik, egyetlen helyzet sem viszi. Nem vagyunk mi ettől s így boldogok, mindezt nem egy felelőtlen, első lendülettel érkező lángolás mondatja. És nem az őrült, valótlan szubjekció mondatja. Több szakadás van bennünk, mint amennyit elsőre gondoltunk, hogy el lehet viselni; és több szakadásvonal van köztünk is. De a hidak irracionálisan tartanak.

Az illusztráció forrása: http://thephoenix.com/secure/uploadedImages/The_Phoenix/Arts/Dance/070209_inside_dance.jpg

Belénksűrűsödő

Kiszakad belőled, s hirtelen belém sűrűsödik minden, amit végre hagynak neked, hogy elmesélj. Persze csak azért, mert most ketten ülünk a konyhaasztalnál. Nincs itt senki más. Nincs itt senki olyan, akinek a fülét és lelkét bántaná az a sok kíméletlen valóság, ami miatt rendre helyreigazítanak, jajj Anyuka, hagyja már ezt abba. Egy kis időre tisztán, világosan látok, legalábbis hirtelen nagyon is valóságosnak tetszik a belémsűrűsödésed, így, és az is, hogy tulajdonképpen most egy kicsit beléd sűrűsödtem én is. Pedig soha nem beszélgettünk, és én most sem mondok semmit arról, hogy velem mi van, hisz nem is ismerjük egymást valójában. Sosem érdekeltelek, és nem tudtam korábban, hogy ez engem bánt, mert ebbe születtem. Azt gondoltam, azért vagyok jó alany arra, hogy én segítsek neked, mert engem érint meg a legkevésbé, hogy ez most veled történik. 84 éves korodra Alzheimeres lettél, s olyan antipszichotikumot kapsz, amit a kisunokád már 25 évesen szedett. Szóval én a helyén kezeltem ezt: adja meg mindenkinek a jóisten azt a kegyelmi állapotot, hogy 83 évig gyakorlatilag semmi baja.

Hát persze. Aztán most itt ülsz és elmeséled, és úgy a legnehezebb, hogy a végén azt érzed, meg kell nekem köszönnöd, hogy megengedtem, hogy végigmond, és hogy sírj addig, amíg csak ki nem jön minden, ami, ha csak rajta múlott volna, már rég megmutatta volna magát. Hogy én „megengedtem”, mert ahogy te mondod újabban – most már te vagy a gyerek. Talán nem is fontosak a részletek. Ömlik, sűrűn, nem is értem, hogy fért el ennyi benned, már lassan csak csont vagy és bőr. Sírsz az apád miatt, aki rossz apád volt neked és mindig megvert, sírsz a fiad miatt, akit már 21 éve siratsz. És sírsz, hogy 60 év ide, vagy oda, és tudod, hogy ilyet te nem mondhatsz, de te ezt akkor sem bírod már tovább, hogy folyton diktál, folyton megmondja, hogy a helyes és szerinte te soha nem csináltad úgy: sírsz a férjed miatt, az én sacrosanctus nagyapám miatt, aki miatt – ezt nem tudom, látod-e tisztán –, a saját gyerekeid téged magadat mindigis másodlagosként tartottak számon. Aki miatt én azt a szakmát választottam, amit, s aki miatt mindenki büszkén viseli a család nevét.. Most megkérsz, hogy mondjam meg mindenkinek, mondjam meg, mert most már meg kell tudniuk mindent, amit utóbb mondtál, még akkor is, ha emiatt nagyon fognak sírni érted. És megkérsz arra, hogy menjek már férjhez, azúristenit, de ha úgy látom, rossz a férjem, azonnal váljak el, két hét után is el lehet válni, de leginkább ne ugorjak bele rossz házasságba. Megkérsz, hogy ha olyan volna a férjem, mint amilyet te kaptál egész életedre, azonnal hagyjam el.

Nem vagyok objektív segítőd többé, nagyon szubjektívek lettünk most mindketten. És persze nem mondtam el senkinek, és most is szégyellem ezt leírni, de le akarom, mert nem hazudsz, mégha te is szégyenkeztél, hogy kimondtad, amit most, vagy néha, vagy talán egész életedben éreztél, pontosan.

Babavárás bipolárisan

Azóta, nem is tudom pontosan leírni, hogy élek, pedig lassan már egy hét eltelt. Egy hét, de olyan távol van, mintha egy egész életnyire lennénk attól, ami történt. Ez megint csak egy epizód, ami most talán hosszú időre emlék lesz. Rossz emlék, úgyhogy ki vele. Aztán jössz megint, csak nekem kéne megszoknom már, hogy végül sosem maradsz.

El akartalak kerülni. Eddigi életünkben először fordult elő, hogy úgy döntöttem, nem megyek el a találkára, és mivel napok óta fel sem hívtál, én nem is szóltam erről. Pontosan éreztük mindketten, hogy ennek a nemakarásnak nyögés lesz a vége, mert okosabb vagy és kényelmesebb annál, hogy ezt így akard tovább. Én pedig nem szándékoztam megjelenni a saját akasztásomon, legalább ebben az egyben én döntsek – gondoltam. Húsz perccel a randevú előtt, és fél órára a légyott helyszínétől, úgy, ahogy én sem csináltam még ilyet, úgy te sem voltál még így, hogy kéretlenül megjelentél volna nálam. Aztán ha már mégis idejöttél, én feltettem a kérdést, hogy mi ez a rohadásszag, és te kinyökögted a választ. Aztán sírtunk, én attól, hogy miért hazudsz folyton és miért hazudtál mindig, és te is sírtál, tulajdonképpen, azt nem tudom, miért. Aztán visszakoztál volna, de talán csak félelemből, nem bírja ezt már senki sem nézni. És én is visszakoztam volna, ha úgy látom, mint a múltkori végünknél láttam, hogy még mindig így halunk bele kevésbé. De most más. Ha ettől te elkezdesz köhögni, kapkodni a szíved után (most már kapkodhatsz, tessék, visszaadtam), szédülni és sírni, jobbnak látom ezt nem nézni tovább, és már tudom, hogy ha kilépsz ezen az ajtón, jobb lesz neked, s nekem szintúgy.

A helyzet cinizmusa persze most sem maradt el. Taxit fogok, mert máshogy már nem érek oda az időpontomra a Genetikakutató Intézetben (hívjuk most így). Húsz perccel az után, hogy együtt sírtunk a még mindig nagyon folyamatos jelenen, most ott ülök a genetikai tanácsadás előtt, hogy megírja a kartonomat az asszisztensnő. Bár egyeztettem az időpontkérésnél, hogy a kérdéseimmel egyedülállóként is jöhetek (egy családapára azért mégsem hivatkozik az ember…), a néni mégis kikérdezi partnerem adatait. Megadom magam a helyzetnek, és bemondom az adatait, a gyerekek korát és nemét is (itt már kerülget a hányinger, olyan méltatlan ez az egész), még akkor is, ha természetesen tökéletesen irreleváns. Én viszont most örülök, hogy az előbb bekapott Tegretol legalább egyben tart annyira, hogy artikulálni tudjak, ha már édes kisbabák itt, szerelmes párok amott ücsörögnek a váróteremben, miközben az én egyetlenem imént sétált ki az életemből és lép ki belőlem is, azt hiszem, megint.

32 éves lévén, jelenlegi magánéletem ide vagy oda, vagy éppen azért, most úgy döntöttem, hátamon ezzel a betegséggel, megpróbálom feltérképezni a lehetőségeimet családtervezés terén. Tessék, itt egy példa, mikor nem „csakúgy” az Élet hozza, és nem kizárólag az isteni kiválasztásra hagyatkozik az ember – legalábbis meri hinni. (Dehogynem, tudom, tudom...) Gondoltam, ha megtervezünk egy hetet, egy konferenciát, egy nyaralást, egy utazást, egy bevásárlás minél hatékonyabb menetét – akkor talán nem árt tisztán látni azt sem, miből élünk e téren, s kell-e félni egyáltalán bármitől.

Természetesen engem két dolog izgatott, és itt végre a blog története során hosszú idő után újra, remélem szolgálhatok némi tájékoztató jelleggel is. Szóval két fontos kérdéssel mentem oda. Az egyik kérdés az volt, hogy mit kezdjen a bipoláris nő a gyógyszereléssel, ha gyermeket szeretne vállalni. Hogyan képzelhető el elméletben, de főleg, hogy valósítható meg ténylegesen egy teherbeesés, a baba kihordása, és lehetőség szerint a szoptatás, majd egy gyerek nevelése, felnevelése, ilyen betegséggel, s ebből adódóan ilyen kemény gyógyszerek folyamatos adagolásával. Nyilvánvalóan az utolsó kérdés nagyon messzire visz, és talán 60 év múlva el tudom mesélni – de érdemesebb volna megkérdezni az ebben tapasztaltakat a kérdésről. (Egyébiránt örülnék az alkalomnak, mert sokszor találkozni azzal – szépirodalomban, filmekben – hogy mennyire szenved a bipoláris anyától a gyerek, a család, a környezet, mintha lehetetlen küldetés volna ennek az ellentéte… Csak így lehet?!) A másik kérdésem az öröklés kérdése volt, persze hamar kiderült, hogy még a genetikus sem tud jósolni. Leírom hát, mit tudtam meg e témakörben, természetesen nem szakemberként, mert nem ez a szakmám.

Én jelenleg háromféle gyógyszert szedek, Tegretolt, Lamolepet és Kventiaxot. Tehát kétféle hangulatstabilizálót, ami óv attól, hogy akár tolerálhatatlanul depressziós, akár elviselhetetlenül mániás legyek. A harmadik gyógyszerem egy antipszichotikum, ami kicsit feldob, dopamint ad, ha már ölelés nincs, és megakadályozza, hogy elveszítsem a realitást. Sokszor szeretnék nélkülük élni, de eddig minden próbálkozásom kudarcba fulladt, és azt az orvos is leszögezi rögtön, hogy a gyermekvállalásnál alapvetően nem járható út, hogy a gyógyszereket elhagyjuk. Mint kiderül, több ezer gyógyszerből összesen 10-15 van, amely szedésénél nem ajánlják a teherbeesést – köztük van a lítium is, amit nekem volt szerencsém elkerülni – manapság ezt már sok, a májat kevésbé terhelő, kevesebb mellékhatással járó készítmény váltja ki – többek közt épp az említett lamotrigin (Lamolep), amit én is évek óta szedek. A gyógyszereket a magzatkárosító hatásukat tekintve, pontosabban a potenciális kockázatnövekedés foka alapján négy csoportba osztják. Az én gyógyszereim – mint egyébként is általános, pszichotikusoknak, de részben epilepsziásoknak, vagy pl. alkoholproblémásoknak is adható készítmények – az egyértelműen biztonságosnak nem mondható kategóriába (C kategória), illetve a kimutathatóan a magzatra potenciálisan káros D kategóriába tartoznak. Az utóbbi kategória azt jelenti, hogy egy átlag, D kategóriás gyógyszert nem szedő nő esélyeivel szemben a velőcső záródási rendellenesség kialakulása egy ilyen gyógyszert szedő anya magzatánál 10-20-szoros, azaz minden 200-300-ik magzatnál realizálódhat. A C kategóriás gyógyszereknél sejthető, de nem bizonyítható vagy számszerűsíthető a kockázatnövekedés. Egyébként nagyon keveset tudhat erről az orvostudomány, hisz emberkísérletet nem végeznek, tehát pl. gyógyszeresen kezelt mániás depressziós nők teherbeesésénél előforduló kockázatok kapcsán inkább csak tapasztalati úton tudnak nyilatkozni.

És akkor most mi a teendő… Ezek a kis rizikófaktorok többféle gyógyszer szedésének esetén összeadódnak, úgyhogy azt a tanácsot kaptam, hogy gyógyszerelhagyásról természetesen szó sem lehet, de törekedni kell (állítólag amúgy is, ha lehetséges…) a monoterápiára, magyarul egyféle gyógyszert kellene szedni, s lehetőség szerint semmiképp nem D kategóriásat. És így nincs akadálya annak, hogy teherbe ess. Nem kell félni.

Nagyon fontos, ezek a gyógyszerek egyébként is folsavelvonó hatásúak, ezért nálunk a folsav pótlására nagyobb hangsúlyt kell fektetni, a tervezett fogantatás előtt három hónappal el kell kezdeni, s az első trimeszterben nagyobb dózisban (3-6 Mg/nap) fontos folytatni.

Kérdeztem a szoptatásról is. Egy genetikussal beszéltem, nem szoptatási tanácsadóval, de azt mondta, mivel ezek mind ürülnek a tejben, a szoptatást nem javasolja. Természetesen az orvos az elvben is a legkisebb lehetséges rizikófaktornál sem javasolhat szoptatást (amit pl. az elactancia.org ’very low risk’-ként fogalmaz: nagyjából a kettő ugyanaz). Ezt majd meglátjuk, csak jussunk el odáig. Idáig egyébként egész jó, ennél sokkal rosszabbra számítottam – s tegyük hozzá, az ügyben egyáltalán nem kompetens pszichiáterem sokkal drasztikusabb képet festett fel egy spontán fogantatás esetére…

A másik, ami alapvetően nagy kérdésem volt mindig is, a gyermek kapcsán, s utólag már látom, hogy tulajdonképpen saját betegségem vonatkozásában is, az az öröklődés. Cipőt a cipésznél, mindenre ráfogják, hogy genetikus betegség, de ha nekem azt egy genetikus orvos mondja, akkor most már el is hiszem. Kézenfekvő, tudom, de én, tekintve a felmenőimet, ezt tulajdonképpen a saját mániám története kapcsán egészen idáig tökéletesen ignoráltam, hisz kitől „kaptam” volna. Felesleges kérdés, de tovább nem tudom kerülgetni, hogy ezek szerint én is hoztam magammal. Hogy hogy néz ki a dolog. Alapvetően, mint a genetikus betegségeknél általában, a hajlamot örökli az ember. Aztán hogy azzal a bizonyos lapáttal rakunk-e még (magunknak!?) rá, azon áll, vagy bukik, manifesztálódik-e. Tehát száz évet élhetnek úgy az utódaink, hogy semelyik olyan betegségben nem szenvednek majd, aminek a hajlamával egyébként a világra jöttek. Nagyon sok múlik a nevelésen, a szocializáción, a körülményeken, a későbbi, felnőttkori élet alakulásán, ha az rendben van, nem kell, hogy a genetika érvényesüljön. Ez jó hír. Nagyon sok kérdést feltettem, és már tudom, még mennyire nem jutott idő, de a legtöbbre jelenleg nem is adható válasz. Statisztikák vannak, amik megfigyelésen alapulnak, ha jól értem. Nekem, mint manifeszt bipolárisnak a gyereke 10-15% eséllyel lesz szintén bipoláris, vagy valamilyen más mentális zavarral élő (pl. unipoláris depressziós, skizofrén). Ha a gyermeknél nem csak az anyai, de az apai ág is érintett, akkor ez az esély nőhet, akár 15-25%-ra. Szóval nem kell beszarni, 75-90% az esély, hogy fel sem merül a baj lehetősége.

És hát mi is élünk valahogy, néha nagyon nehezen, de sokszor még annál is szebben.

( A tükrözött kép forrása:

http://g01.a.alicdn.com/kf/HTB1OHfTGFXXXXbdXpXXq6xXFXXXc/221743516/HTB1OHfTGFXXXXbdXpXXq6xXFXXXc.jpg )

Szerető

Álmomban arra ocsúdtam, hogy már az udvarukban vagyok. Tudtam, hogy nem ide tartozom, de Igorhoz viszont egyértelműen igen. Hozzá, aki ezt a helyet, sok munkával, felépítette. Folytonos dilemma bennem ez a nyomorult felemásság, hogy együvé tartozunk, de ami hozzá kapcsolódik, arról sejtelmem sem lehet, sosem láttam, és tulajdonképpen semmi közöm s jogom hozzá. Fájdalmas belátás ez, és látszólagos az ellentét, mert ő megosztott, és még nekem is jobb nem tudnom mindent. Ezek ellenére én álmomban most mégis bementem oda, mert nem lehet ezt már bírni, muszáj a legegyszerűbb és legtermészetesebb módon tenni, ha tenni való.. Nem emlékszem, hogy volt-e bennem feltett szándék, egyszerűen csak megjelentem végre ott, életemben először, három év után, álnév, titkosított telefonszám és korlátozott időintervallum nélkül. Ha kell, ha nem, s ha kellek, ha nem. Korábban mindig úgy álmodtam, hogy nem csak hogy az udvarban, de benn, a szülőházamban, gyermekkori helyszíneimen foglalta el a ház úrnőjének szerepét a felesége, akit hívjunk e rövidke szösszenet erejéig N-nek. Mostanában azonban ez valami furcsa módon – egyáltalán nem szinkronban a valósággal, de még a saját félelmeimmel vagy tudatos megoldási kísérleteimmel sem egységben – én lépek be hozzá, ő nem foglal már területet többé. (Főleg nem a vért, azt, amibe beleszülettem. Onnan, az álmaimban, végre kivonult.)

Valahogy olyan természetes volt most ez, besétáltam, a helyszínt gyerekkori barátnőm szomszédjának telke ihlette, amit csak a kerítésen keresztül láthattam anno. A házuk előtt megpillantott a feleség barátnője, mert ahogy az én oldalomról szinte percről percre követi a legjobb barátnőm az eseményeket, úgy nyilván neki is van, akivel megosztja, vagy inkább megvitatja, hogy lehet ezt az egészet egyáltalán kibírni, megélni, ép ésszel vagy egyáltalán, túlélni, ha már megoldást egyelőre senki nem mer javasolni: ülünk hát mindannyian ebben a híg, meleg fosban. Szóval a barátnő meglátott, és hangosan szólt N-nek, hogy itt vagyok, és egyedül jöttem. N az álmaimban mindig sokkal szelídebb, finomabb és elesettebb, mint ahogy a valóságban gondolom. Napszemüveget viselt, zavarban volt, mint aki fél tőlem, egy pillanatra láttam a kisírt szemeit. Bemutatkozott, tettetve, hogy nem emlékszik, egyszer mi már találkoztunk. Aztán megjelent a Szerelem is - hívjuk most inkább csak I-nek, úgy talán rövidebb a fájdalom -, s így négyen, a lányok, Ő és én elindultunk a falu utcáin. Nem tudom, volt-e célja, hogy hova megyünk, de még így, a legkiélezettebb helyzetben, egy közös sétán is, reflexből játszottunk a lebukás veszélyével. Lemaradtunk, minden sarkon lefordulva, hogy ketten lehessünk kicsit. Megsejtették, visszacsatlakoztunk, s haladtunk tovább, nyomorultan, megint el-elbújva a feleség, s a mindenttudó barátnő elől. N többször utánunk jött az elágazókban, aztán a sokadiknál eljött a pont, ahol már nem tagadhatta el többé, amit lát, amit valójában már évek óta lát.

Csendes volt az egész, csendes volt a várt robbanás, talán mert már nagyon régen megtörtént, csak most lett kimondva. Rövid lehetett, nem is emlékszem a részletekre. A lelepleződés, az attól való félelem okozta hosszan tartó szorongás feloldódását hozta magával, Igor megnyugodott. Eltűnt a görcs, eltűnt minden rettegés, minden lehullott. Minden lopott tekintet, hogy meglátnak-e a városban, minden lopott csók, minden csalásunk, minden frusztráció, aminek épp a lebukás volt a tárgya, megszűnt. Onnantól már nem bújkáltunk, hirtelen színesebbek lettünk, erősebb kontúrral, kifejezettebben, kontrasztosabban. Igort sosem láttam még ilyen magabiztosnak. Kihúzta magát, én belékaroltam, vezetett, mint aki végre tudja, mit akar, most úgy indultunk tovább. Szinte menetelve, magabiztosan, és mindezt most már az egész világ előtt vállalva, úgy, mint aki már soha többé nem fél, mert amitől félt, az megtörtént és feloldódott. A koreográfia formájában hasonlított ahhoz, mint ahogy az ember az oltár elé járul házasságkötéskor, de más volt az íze. Volt benne valami megrendíthetetlen fanatizmus és egység, valami erőszakos, ami teljesen átszínezte a hangulatot.

- Igor, most hova megyünk?

- Mi most belegyalogolunk a halálba.

 

 

Tudunk még fájni

Azt mondom neked, hogy tulajdonképpen már rég minden a túlélésért van. Hogy azért kell dolgozni, mert a munka életet ad. Azért kell írni, mert ki kell írni, s azért kell festeni, mert bele kell festeni. Hogy azért járunk futni, azért hajtjuk a biciklikereket, s azért szaladunk fel a legmagasabb csúcsra, mert mindez segít, és mind ezt az egyet segíti: túlélni, elviselni, továbblendülni a következő lélegzetvételig, és a következőig, s a következőig. Erre azt mondod, igen, ezért van, és te is ezért gitározol, írod a dalaid, futsz mindennap, ezért; és hogy csak ezért, az a depresszió. Mert hogy túl kell élni ezt. Hát mit. Persze, a semmit. De a szubjekció gyönyörű poklokat teremt, ijesztő bugyrokat, melyekből gyáván és gyengén keressük inkább a híg, testhőmérsékletű fost, azt a büdöset, de végül is minden szagot meg lehet szokni pár perc alatt. Szóval hogy szerinted ez a depresszió. Én ezzel a kérdéssel még mindig nem tudok igazán mit kezdeni. Szerintem sosem volt mély, tehetetlen melankóliám, mert tudok gyötrődni, rettegni, gyáván menekülni, fájni, szóval ez még nem lehet az. Tudok érezni, túl sokat érezni, azzal együtt, hogy egy szürke köd az egész, á, de az meg reális szürke. Nekem könnyű, fognak a gyógyszerek, hangulatstabilizálók, antipszichotikumok, dopamint kapok, s az enged élni.

Szégyenkezve gondolok rá utólag, mert most épp utólag van az, mikor meg akartam halni, és hát innen nézve ez igazán nem felelős gondolat. A meghalni vágyás olyankor napi szintű, beszűkülök és egyáltalán nem látok alternatívát. Kudarcot látok csak, képtelenséget, nem-becsülést, s rettegek, milyen kicsi és jelentéktelen vagyok. Nincs holnap, és én sem vagyok, vagy ha vagyok, hát én vagyok a semmi. Az életem ilyenkor maga a veszteség, elfecsérelt gondolat, visszafordíthatatlan romlás. Olyankor tökéletes a csőlátás, s fel sem merül, hogy hisz épp innen szép nyerni…

(A kép saját.)

Szakadatlan függő

Nem tudom abbahagyni. Gondolkozom rajta, hogy én inkább újra rágyújtok több év után, vagy iszom megint… hát innék én… de az tilos. A kín szempontjából viszont szinte tökéletesen mindegy, hogy ez vagy az, olyan mértékben függő vagyok, úgy megkötözve, hogy itt semmi ereje nincs az észnek, hiába a tudatosság, nincs eszközöm a követelőzésem ellen. Bekapcsolom a laptopot, aztán a tabletet, majd rácsatlakozom a wifire a telefonommal, és felváltva nézem mindhármon, mintha mind mást ígérne: hogy mikor, mit és mennyit ír. Hogy mikor jelentkezik, hogy mikor kapok levelet tőle, és néha nem csak tőle, hanem hogy mikor jön egy jel felém bárkitől, és léphetek interakcióba, és történik végre valami. Ha az éjszaka közepén felébredek, egy gyors becsekkolás erejéig megnyitom a levelezést: hátha írt (főként ő, vagy: bárki). Ha valaki mellettem állna és számolná, hamar kimerülne: valószínűleg percenként ellenőrzök mindent, vagy inkább percenként kétszer, mindegyiket, és ez nem túlzás, és egész nap. És minden nap. A kommunikációnak minél több csatornáját megnyitom: e-mail, chat, skype, viber, chat, skype, viber, e-mail,sms, s ha nincs is konkrét kívánalom valaki üzenete iránt, akkor is kell, ennek a szenvedélynek talán nincs is tárgya, absztrakt, ezért kiirthatatlan. Ha kilépek a valóságba, elhagyom a lakást egy fél órára: utána derűsen ülök le a gép elé, mint aki ennyi – kontaktmentes - idő után most már igazán megérdemli azt a fáradhatatlanul hajszolt szeretetadagot.

Holnap megint ráülök a biciklimre, és többé nem akarok majd leszállni róla. Vagy tömöm magam cukorral, vagy nem állok meg a legmagasabb hegyig gyalogszer, vagy nem hagyom abba az olvasást többé, vagy rágyújtok és láncban szívom megint, és megint, és megint… a túlzás mindig ott van a fejemben, s a túlzást ki kell égetni valahogy, legalább egy szusszanásnyi időre, de ki kell pörögjön, fel kell robbanjon, szét kell essen. Várom már a felelősségtelen csendet.

Könyörgő

Te, aki a mennyekben vagy, Isten vagy Ti, odafenn, a Halottaim, segítsetek meg engem. Támogassatok, hogy erőm legyen minden démon elhárítására, hogy megszabaduljak a kényszerképzetektől, a megérzésektől és félelmektől. Segítsetek, hogy a jelenben legyek és jelen legyek, hogy ne éljek függőségben senkivel és semmivel. Adjatok erőt, hogy úrrá tudjak lenni magamon, hogy el tudjak indulni egy úton, és végig is tudjak haladni rajta. Segítsetek, hogy végre segíteni tudjak magamon, hogy végre széttörjem a falakat, amik közé beszorultam. Segítsetek, hogy az életre tudjak koncentrálni, és ne a halálra. Segítsetek, hogy nogy ne engedjem, hogy takargassanak, hogy ne legyek titkok tudója és tárgya. Adjátok áldásotokat, hogy élhessek a lehetőségeimmel, és éljek is velük. Vezessetek rá, hogy végre megértsem, hogy semmiben nem különbözök másoktól. Adjatok világosságot, hogy érezzem, az idő egyáltalán nem számít. Adjatok erőt, hogy ne halljam meg többé a rosszra hívó szavakat, ne higgyek a félelmeimnek, és tekintsem semmisnek a fel-felbukkanó kényszerképzeteim. Adjatok erőt az erőtlenséghez, ha annak van ideje. Vezessetek rá a tiszta gondolkodásra, a tiszta gondolatokra és a következetes cselekvésre. Segítsetek meg, hogy könnyű legyek. És kérlek, segítsetek belenyugodni a kudarcaimba és vállalni a sorsomat.

(Az illusztráció forrása: http://www.levittownchristian.com/wp-content/uploads/2016/02/child-praying.jpg )

Tizenhat évünk széljegyzete

Azt hiszem, én mindvégig összekevertelek az élettel. Úgy kapaszkodtam beléd, azzal a kétségbeesett tudattal, hogy ha elmész, csak a rettegett szakadék: az érdektelen, lehetetlen semmi marad már csak, s én is oktalan semmivé válok. Ha arra gondoltam, hogy önként elengedlek, az felért azzal, mintha önszántamból vetnék véget az életnek. Mert azt a szerelmet, amit neked adtam, valójában magamnak szántam, hogy tápláljon, s hogy élni tudjak tovább.

Te valójában egy fel nem tárt trauma végterméke vagy, egy olyan következmény, amihez még csak közöd sincs, amiről nem tehetsz, talán csak az a profán részlet a tiéd: hogy te jöttél először. Ezért kérlek, ne haragudj, hogy felhasználtalak. A hamis díszlet miatt téged magadat soha nem láttalak igazán. Ha pillanatokra mégis, rombolta a hitegető illúziót, ezért dölyfösen és gyáván fordultam vissza a másik valóságba: ahol olyan szép vagy. Persze hogy gyáván, ijesztő volt, ha olykor felrémlett, hogy te nem az egyetlen vagy, nem az élet vagy, hanem pont ugyanolyan, mint az a sok egyforma, akiket el sem tudtam volna képzelni magam mellé. Hogy akár ugyanaz a mindegy lehetnél, mint bárki, mint mikor már bárki jöhet a pusztulás után. Egy Mindegy. Rémisztő a gondolat, a Mindegy miatt kinyírni magam, a Mindegyhez hozzámenni, a Mindegy kedvéért gyermeket nem vállalni vagy vállalni, felvenni a neved, Mindegynének lenni, abban a hitben, hogy Örökné vagyok, miközben csak Mindegy felesége. Rémisztő lett volna, ha örök rajongásomról kiderülsz, hogy ugyanaz a mindegy vagy, aki bárki más is lehetne.

Bocsáss meg, amiért ilyen cudarul bánok veled, hisz tudod, hogy szeretlek, és ez is csak egy játék, miközben minden másképp van..

Szükségem volt rá, hogy rajongj értem, és felháborított, hogy ha ez a rajongás olykor alábbhagyott. Hiúság volt, játszma, hatalmi harc, hogy ki kerekedik felül, és látszólagos győzelmem volt, ha megint visszajöttél. És ezerszer hiúságból, játszmából, hatalmi harcból édesgetlek vissza magamhoz, ha megteszem, mikor megint azt hiszem, hogy minden lehetőségem végül csak te vagy.

Most így. Látjuk majd egymást.

Az illusztráció forrása: http://d23ge4bnvkemrq.cloudfront.net/2013/11/this-picture-desillusion-magazine/octave-zangs-this-picture-desillusion-magazine-patrick-wider-3-8b3f31a4.jpg